Posts by Equalizer

    Természetesen még tart a történet, csak annyi minden kaki lebeg most a fejem felett, hogy egyszerűen nincs időm rá. Ha meg nagyon erőltetném az csak úgy is nézne ki. Szóval a storyt kérem nem zárni, archiválni. :)

    53. fejezet: A kaszás hagyatéka


    A látvány mindenkit sokkolt, nyugtalanított, ugyanakkor mindenki fejébe ott motoszkált a kérdés melyet nem mertek feltenni. Mégis, hogyan lehetséges, mi ő, mi ez az egész. Bár megmentette az embereket a katonák fenyegetést láttak benne, illetve mindkettőjükben. Az egyikük szörnyű dolokat tett a másik pedig maga egy szörnyeteg. A csendet végül Santi törte meg.

    - Mi történt veled? - kérdezte és ekkor ismételten elsötétült minden, majd kisvártatva ismételten megjelent a vérvörös Hold az égbolton. A tíz szellemkirály ezt követően körbeállta a párost. Testük elkezdett fényleni, s kisvártatva felcserélődtek a színek. A növények kifehéredtek, száraik, törzsük pedig kékké változott. A sziklák és kavicsok zöldé váltak. S így voltak az emberek is. Bőrük a növékenyek gyökereihez hasonlóan kékké váltak, testszőrzetük, legyen az haj, szakáll és miegyébb pedig hófehér lett. Egy teljesen más világba kerültek. Ekkor a Hold felvillant, bevilágította az egész völgyet, majd fényéből elő lépett egy árny. A királyok ekkor meghajoltak s az árnyból kirajzolódott egy alak. Hatalmas volt, széles válakkal, melyeken egy-egy szem fürkészte a körülötte lévőket. Egy harmadik szem, mely a teremtmény mellkasa alatt kapott helyett szintén céltalanul forgolódott, majd végül egy negyedik, fő szem is megformálódott, méghozzá a lény fején.

    A fejen, melyből kétoldalt hosszú szarvszerű képződmények álltak ki. Lábai nem voltak, törzséből csupán egy farok nőtt ki, de az sem érintette a talajt. A lény, akár egy kísértet lebegett a föld felszíne felett. Két hatalmas karjában egy még hatalmasabb kardot tartott. Remisztő látványt nyújtott.

    - Végül sikerrel jártatok. - szólalt meg a lény.

    - Miazhogy! Szét rúgtuk a seggüket! - vigyorgott a majomfejedelem.

    - Hadd feleljek én a kérdesedre. - fordult Santihoz a lény, majd ahogy korábban a sárkány is, ő is felvett egy emberi alakot. Nem volt rajta semmi jellegzetes, átlagos magasság mellé átlagos testalkat párosult. Haja a többiekkel ellentétben koromfekete volt, míg bőre fehér. A hatalmas kardon kívül semmi sem emlékeztette korábbi alakjára. - De még előtte, szeretnék bemutatkozni. A nevem Aegon.

    - Aegon? - kérdezett vissza Santi. - Anyám sokszor emlegette ezt a nevet.

    - Hát igen, Layla és én...

    - Házastársak voltunk. Ő a férjem, a Te apád s az ő apja is. - szólalt meg egy női hang Aegon mellől.

    - Hogy-hogy voltunk? - kérdezte csodálkozva Aegon.

    - Hát, amíg a halál el nem választ. - kuncogott az addigra már emberi alakot öltő Layla. Haja enyhén barnás, bőre pedig akár az embereké, csak sokkal tisztább, simább. Pont ahogyan Santi mindig is emlékezett rá.

    - Jópofa, pechedre én vagyok a halál és nem emlékszem arra, hogy felbontottam volna bármit is. - mosolygott Aegon.

    - A-anya? - szólalt meg hebegve Santi. Fegyverei kiestek a kezéből, majd térdre rogyott. - Ez hogy lehet? Hol vagyok?

    - Én az örök Holdfény birodalmának hívom. - felelte Aegon. - De van aki túlvilágnak, szellemvilágnak is nevezi. Kinek hogy tetszik. Nade térjünk vissza a kérdésedre. - mondta, majd leült egy körülbelül egy méter magas fatuskóra. - Talán a sors fintora, talán véletlen, de az emberek, a szellemek és az istenek útjai keresztezték egymást. Történt egy napon, hogy egy lány, ki az ezotériákat kutatta tovább merészkedett a sötét templonban mint azt kellett volna. Talán túlságosan belemélyedt a kutatásába, de az is lehet, hogy csak kalandozni kívánt kedve, végül a démontorony előtt kötött ki.

    - Na, ne gondolod, hogy minden vágyam az volt, hogy pont a toronyban kössek ki! - vágott vissza Layla.

    - Hát, végül jól sült el a dolog. - vakarta meg a fejét Aegon, majd folytatta. - Layla végül nálam kötött ki és valami megfogott benne. Nem félt tőlem, sőt érdekeltem őt.

    - Szerintem nem erre kíváncsik, lapozzunk! - szakította félbe Aegon mondandóját a női lélek. - A lényeg, hogy szerelem alakult ki köztem és a kaszás között. S ez a szerelem idővel két fiú gyermekkel ajándékozott meg bennünket. - mondta, majd Santira és Xistora fordítta tekintetét. - Veletek.

    - Minden meseszép volt. Engem ugyan senki sem ismert, Laylát viszont nagy becsben tartották. Egyálalán nem érdekelte az embereket, hogy egy nap csak úgy beállított egy teljesen idegen férfivel. Boldogan éltünk, viszont ez gyorsan megváltozott. Az birodalmat vezetők fülébe jutott, hogy a fény és sötétség gyermekei ismét megfogantak, viszont nem tudták hol és kik voltak azok. Végig titokban tartottuk, hogy nem egy, hanem két fiunk született. Ez egy ideig működött is, sőt még vicces is volt. Annyira egyformák voltatok, hogy az embereknek fel sem tűnt, hogy anyátok egyszer az egyikőtökkel, később a másikótokkal ment sétálni. De aztán ahogy nőttetek már nem tudtuk tovább titkolni, így végül úgy döntöttünk, hogy azért, hogy megvédjünk benneteket külön utakon kell folytatnunk az életünket. Nagyon nehéz volt, de nem volt más lehetőség, nem kockáztathattunk tovább.

    - S így elváltak útjaink. Ekkor voltatok négy évesek. - mondta Layla.

    - Én a hegyekbe vettem az utamat Fyrrel, Santi, te pedig anyáddal maradtál a faluban. S éltük tovább életünket több mint tíz évig, aztán sajnos Fyr kezdte felfedezni valódi erejét és ezt sajnos nem a legszerencsésebb körülmények között tette. Mivel függetlenül attól, hogy gyerekeim és feleségem lett továbbra is megmaradtam kaszásnak, én feleltem ezért a világért és időnként el kellett tűnnöm. Egy ilyen alkalom során Fyr mások szeme láttára csinált fura dolgokat és mire visszatértem ő már nem volt sehol. A bűntudattól és a szégyentől nem volt képem hazatérni a rossz hírrel, így kutatni kezdtem. Borzasztó volt, évekig semmit sem tudtam a fiamról, míg végül ő tért haza, vissza az anyjához és a testvéréhez. S abban a pillanatban mikor lehunyta a szemeit megjelent itt, ebben a világban de én nem hagytam, hogy meghaljon. Ha az megtörténik akkor a másik fiam is odavész. Anyádnak és neked fogalmatok sem volt róla, de mikor eltemettétek Fyrt bár már nem lélegzett még volt benne élet. Azt, hogy milyen szörnyű dolgokon ment keresztül csak akkor tudtam meg amikor végül megtaláltam a testét. A megannyi beavatkozás, a végtagok eltávolítása majd visszavarrása, a sok elevenen történő boncolás, de inkább már nem is folytatom. A lényeg, hogy ott volt egy már bomlásnak induló halott test és egy lélek ami tele volt életettel. Így hát megtettem azt amit addig sosem, visszahoztam őt. A szellem erdő egy nagyon különleges hely. A megcsonkított testet növények egészítették ki és végül Fyr lelke visszatérhetett korábbi testébe. Ennek viszont ára volt. Ezt követően megszűntem létezni az élővilágban, a démontoronyban elszabadult a pokol. A világ kaszás nélkül maradt. Ezt a feladatot be kellett valakinek töltenie, így minden erőmet, minden hatalmamat tovább adtam Fyrnek, majd az idők végezetéig a Hold fénye alá kerültem. De nem bántam, mindkét fiam élt. Layla viszont belebetegedett a bánatba és pár évre Fyr eltemetését követően meghalt. Brrr, de furcsa kimondani ezt. Mármint az emberek meghalnak, ugyanakkor tovább élnek. Egyszerűbben fogalmazva ide került s akkor mindent elmondtam neki és ő megbocsátott. Fyr ezt követően felvette az erdő őre alteregót és a távolból figyelte a világot. Megkértem, hogy sose lépjen kapcsolatba veled, ugyanis azzal mindketten veszélybe kerülhettetek volna, de így utólag már belátom ez hiba volt. Az erőt, melyet képviseltek hatalmasabb mindennél. Még az istenek sem vetekedhetnek veletek.

    - Csak rajtatok áll mihez kezdtek vele - egészítette ki Aegont Layla.

    52. fejezet: Istenölők


    - Mi történt, hol vagyok? - ébredezett Sabine. - Mi történt?

    - Kikelt a pillan.. akaro mondani kinyílt a tulipán!

    - Életben van a kiscsaj, szép munka Gregory! - mondta elégedetten Nyka, Gregory pedig büszkén kihúzta magát.

    - Azt hittem elveszítelek. - szólalt meg Soverus, majd átölelte a lányt.

    - Hát, nem sokon múlt. - felelte Gregory.

    - Már emlékszem. Santi... - mondta Sabine, majd hirtelen felült. - NAGYAPA!

    - Na, azért ne ilyen hevesen! - jegyezte meg Gregory. A lány ugyan túl van az életveszélyen, viszont még koránt sincs olyan állapotban, hogy hirtelen mozdulatokat tegyen.

    - Jól vagyok és örülök, hogy te is egyben vagy. - felelt Zodyn, majd tenyerét végigsimítva az arcán törölte le a könnyeit.

    - S mi van a többiekkel? - kérdezte a lány, miközben Soverus óvatosan az ölébe fektette az arcát.

    - Élünk. - felelte a harcos. - Jött segítség.

    - Segítség? - kérdezte Sabine majd akkor a harcolók felé fordította a fejét. Először csak három homályos alakot látott, viszont a látása pillanatról pillanatra élesebb lett. Santit látta ahogy harcol valami ocsmáy lénnyel, egy olyan teremtménnyel melyhez foghatót még sosem látott. Aztán meglátta Xistot, végül pedig észrevette a tíz szellem királyt is. - Miről maradtam le? - mosolygott, majd behunyta a szemeit. - Ugye elmeséled majd?

    - Elmesélem. De most pihenj. - felelte Soverus, majd végigsimította a lány arcát és egy puszit adott annak homlokára. Remélte, hogy lesz elkalma elmesélni, remélte, hogy mindannyian túlélik a borzalmakat. Santi és Beran-Setaou harca tovább tartott és bár a nindzsa többször is halálos csapást mért az élőholt istenre, az tovább harcolt.

    - Valami nem stimmel. - jegyezte meg Venczel.

    - Egyetértek. - felelte Soverus.

    - Olyan, mintha nem bírna, nem tudna meghalni. - mondta harcos.

    - Ő egy isten. - szólalt meg a sötét vezető. Venczel ekkor megmarkolta mérgében a fegyvere markolatát, aztán bevillant neki a megoldás.

    - Isten! Ez a kulcs! Hát mégis miért másztunk fel a toronyba? Ezekért! - mondta, majd a magasba emelte a fegyverét.

    - Venczel, ez már akkor is nálad volt amikor elindultunk. - jegyezte meg Nyka.

    - Nem úgy értettem.

    - Az istenölő fegyverek. - szólalt meg Soverus.

    - Pontosan. - válaszolt Venczel. - Megvághatja őt ezerszer, leszúrhatja, összezúzhatja a koponyáját, de amíg azt nem egy istenölő fegyverrel teszi a dög mindig fel fog állni! - magyarázta.

    - Akkor kapjuk el. - mondta Seph, majd előhúzta fegyverét, s ugyanígy tettek a többiek is.

    - Gregory, kérlek vigyázz Sabine-re míg ezt elintézzük.

    - Ami azt illeti én is harco...

    - Kussolsz és itt maradsz! - förmedt rá Nyka, a sámán pedig már ült is le a földön fekvő lány mellé. Soverus pedig felállt és ő is előhúzta a fegyverét. Herad, Tuir és Orion is készen álltak, s nem volt másképp Reban sem. A többiekkel ellentétben a sura nem a sárkányistenben akarta megforgatni kardja pengéjét, hanem a nindzsában, ki megölte a legjobb barátját. A társaság ekkor összenézett, majd miután mindannyian bólintottak megindultak a harcoló Santi és Beran-Setaou felé.

    - Nézdmá! Úgy futnak mint te! - kuncogott, majd bökdöste a sivatagi teknőst a majom fejedelem.

    - Ha ennek vége sziklát döntök a kazamata elé. - válaszolta unott fejjel a teknős. Eközben a harcoló felek észrevették a feléjük tartó csapatot és egy pillanatra megálltak.

    - Segítséget hívtál te féreg? - kérdezte Santi.

    - Az undorító fajtádtól? - köpött egyet a sárkányisten, majd kitért fegyverével blokkolta az első csapást, melyet Herad mért rá. Ezt követően Nyka, Tuir és Orion következtek, ők sem jártak több sikerrel. Venczel viszont már igen és darabokra zúzta a sárkányisten jobb térdéd, ezt követően Seph lángba borította a testét. Ekkor jött Soverus és egy gyors mozdulattal levágta Beran-Setaou bal karját. A sárkány ordított fájdalmában majd a földre zuhant. Esélye sem volt. A harcos ezt követően Beran-Setaou fölé állt, majd Santira nézett.

    - Köszönöm, hogy nem tetted meg. - mondta Soverus. Santi pedig vett egy nagy levegőt ám ekkor egy hatalas tűzgolyó hátba találta.

    - MEGDÖGLESZ! - ordította Reban, majd kardjával a nindzsa felé szúrt, ám az kitért a támadás elől. Villámgyorsan a sura mögött termett majd tőrével suhintott egyet. A pengék viszont nem érték el Reban testét, alig pár centriméterre álltak meg a torkától. Megúszta mert a támadást megállították. Oldalra nézett és meglátta a mellette álló Xistot csuklón ragadta Santit. Beran-Setaou kihasználta, hogy az őt megrohamozók figyelme másra szegeződött. Jobb karjával összeszorította a sérült térdét, majd felállt és neki ugrott Soverusnak. A harcos a lökéstől a földre zuhant, fegyverét pedig elejtette. A sárkányisten megmarkolta az istenölő kardot és a Reban, Xisto, Santi hármas felé vette az irányt. Szeme lángolt a gyűlölettől és a haragtól. A pusztítás istene újból megtette azt amihez a legjobban értett. Soverus kardját Santi felé hajította majd lendületet véve a levegőbe rugaszkodott és lecsapott. A támadást lökéshullám és egy szikázó villanás követte. A nindzsa mellkasába szúró érzés hasított, majd mikor lenézett meglátta a kardot, a kardot mely csak alig pár centiméterre jutott a testében. Ekkor felemelte a fejét és meglátta az előtte álló Xistot. Az erdő őre elé állt az utolsó pillanatban és ha teljesen nem is blokkolta a csapást, elérte, hogy a fegyver pengéje elérje a nindzsa szívét.

    - Miért? - sápadt el Santi, Xisto pedig hátra nézett a nindzsára. Az arcát takaró maszk széttört, ugyanis a kardot azonnal egy jobbos követett, mely végül Santi helyett szintén az erdő őrét találta el. - Miért tetted?

    - Mert élned kell. - felelte Xisto.

    - Nyomorul...! - kiáltott Beran-Setaou, ám ekkor hirtelen elállt a szava. Megfordult, majd az ott álló Venzel szemébe nézett mielőtt végleg kialudt a fény a szemében.

    - Vége van. - mondta s harag kardját vissza akasztotta a hátára. A sárkányisten feje ezt követően lassan oldalra csúszott, majd levált a testétől. Pillanatokon belül hatalmas üdvrivalgás, örömkönnyek és ujjongás követte. A katonák extázisban ünnepeltek, véget ért a harc. Beran-Setaou végérvényesen, visszafordíthatatlanul megszűnt létezni. Az élettelen test és a tőle nem messze heverő fej hamuvá porladt. Ezt követően Venczel megragadta Soverus kardját és kihúzta azt Xisto testéből. Az erdő őrénak álarca pedig darabokban a földre hullott. Zöld szemei körül kirajzolódot egy arc, egy arc amit addig senki sem látott. Nem volt emberi, de máshoz sem lehetett nagyon hasonlítani. Hol szürkés emberi bőr, hol fakéreg borította be Xisto arcát. A két külön élő szövetet apró növényfonalak tartották össze. Úgy festett, mint akit egy holttestből és egy fából összegyűrtak. S ez a kombináció lepte az erdő őrének az egész testét. A látványtól ismételten síri csönd lett. A katonák elborzadtak a Xisto arcától, az arctól mely nem hasonlított senkire és semmire. Santi viszont felismerte őt, felismerte az arcvonásokat, s bár korábban csak egyszer látta emlékét mindvégig megőrizte. Rajta kívül még Zodyn volt az akinek ismerős volt Xisto arca, melyet régen a homloktól a jobb szem felettről indulva az orron át a két szem között a bal arcig félbe vágtak. Ez a jellegzetes seb, de inkább annak a nyoma most is látható volt az erdő őrének az arcán. A seb mentén végig növényi gyökerek sorakoztak, szorosan összefűzvén az egykoron két felé választott arcot. De akkor még ember volt, most valami teljesen más.

    - Fyr... tényleg te vagy az? - kérdezte végül Santi.

    - Az emléke vagyok.

    51. fejezet: Egy a tíz felett


    Az erdő őre felemelte a jobb kezét, majd megfogta a kard pengéjét. Ezt követően az őt átdöfő Beran-Setaoura nézett. Az önmagára már szinte egyáltalán nem hasonlító isten elégedetten mosolygott, majd elengedte a fegyver markolatát. Xisto pedig csak állt tovább, majd visszanézett a testén keresztül hatoló kardra. Régi emlékek, ismerős arcok villantak be neki, hangokat hallott és vegyes érzések lettek urrá rajta. Behunyta szemeit. Megannyi kín, szenvedés, élők és holtak, istenek és királyok, barátok, ellenségek vették őt körül. S ott volt ő, egy akit már születése előtt is ismert, egy személy kivel annyira közel álltak egymáshoz. Mostanra már idegen, bár közel van, de mégis annyira távol. Mára egy élet választja el őket. Kihúzta a kardot a testéből, majd maga elé tartott. A fegyver pengéje a maga kopott színén kívül semmi mást nem viselt magán. Úgy nézett ki, mint amit egy öreg szertárból akasztottak le épp. Egy csepp vér sem volt rajta és a testén tátongó lyukból sem csordogált ki semmi. Ez hamar feltűnt a tőle nem messze álló Santinak, s szintúgy a többieken keresztül mindenkinek egészen magának a sárkányistennek is.

    - Te ostoba gyík! - szólalt meg a majom fejedelem. - Nem tudod kivel állsz szemben.

    - Elbuknak az istenek, a királyok viszont örökké élnek. - egészítette ki a láng király.

    - Végzek veletek is! - vágott vissza Beran-Setaou.

    - Ezt a világot nem te teremtetted. - szólalt meg a sárga tigris. - Te is csak a része vagy.

    - Ritka nagy marha vagy! - nevette el magát a majom fejedelem.

    - Mi olyan nevetséges te banánzabáló förtelem?

    - Úh, semmi.. azt gondolnám, hogy egy isten tisztában van a dolgokkal.

    - A hegy napos és árnyékos oldala. - mondta a sötét vezető. - Tudod mit jelent ez?

    - Az élet és halál körforgását. - válaszolt rá azonnal a sivatagi teknős.

    - Ne beszéljetek itt nekem régi mendemondákról és legendákról mikor mindet megtestesítve állok itt előttetek.

    - Hát, az, hogy van tested még elmegy, bár ahogy kinézel inkább nézel ki a Fő ork hasmenése utáni bélsárnak. - nevetett tovább a majom fejedelem. - S hogy te testesíted meg a legendákat, nagyon jó vagy!

    - Én vagyok a pusztítás, a halál és az elmúlás istene!

    - A pusztítás istene, a halál és az elmúlás ura. - javította ki őt a sötét vezető.

    - Az teljesen lényegtelen! - mondta egyre ingerültebben Beran-Setaou. - Pusztítok, rombolok, a véretek és húsotok táplál, a félelmetek pedig éltet és erőt ad! Birodalmakat taszítok a mélybe, az emberek rettegnek tőlem. Én magam vagyok az elmúlás, a halál! - ordította.

    - Te csak gyilkolsz. - lépett elő a démon király. - De nem te vagy a halál. Nem te állsz a tíz király felett!

    - Akkor ki más, ha nem én? - kérdezte gúnyos hangon Beran-Setou.

    - Ő - mutatott Xistora a démon király. - A kaszás. - mire a sárkány hangos nevetésben tört ki.

    - A kaszás nem így néz ki, már megbocsáss!

    - Miért, te most úgy festesz mint a pusztítás sárkányistene? - kérdezett vissza a démon király. Beran-Setaou elhallgatott. - Ahogyan te is, úgy mi mindannyian feltudunk venni emberi alakot.

    - S ez lenne az emberi alakja? Egy ilyen mihaszna, álarcos erdei bohóc? - szavait átrjárta a gúny és a megvetés. Méghogy a kaszás, egy fenét! A kaszás az égig érő démoni torony legfelső pontjáról nem így néz ki, nem így beszél, nem így harcol. A sárkányisten ismerte a kaszást, úgy ahogyan ismerte a többi szellem királyt is. De Xistot nem ismerte. S ahogy a többiek belegondoltak ők sem, senki nem ismerte. Az arcát mindvégig maszk fedte, hangját senki sem hallotta még korábban, olyan volt mint egy messziföldről érkezett idegen.

    Santiban viszont egyre jobban erősödött egy érzés, egy olyan érzés melyet már nagyon régen nem érzett. S ez az érzés a remény volt.

    - Vedd le a maszkot. - ismételte meg korábbi kérését, viszont most már teljesen más hangnemben. - Kérlek.

    - Menten magam alá csinálok, macikám te is hallottad, hogy ez a barom tud szépen is beszélni? - bökte meg párját Nyka.

    - Hát, úgy néz ki. Ráadásul már én is nagyon kiváncsi vagyok, hogy kit rejt a maszk.

    - Számít az egyáltalán? - kérdezte Soverus. - Megmentette az életünket. Nem egyszer s nem kétszer. Számomra teljesen lényegtelen ki bújik meg az álarc mögött.

    - Vénember, halljuk. Te tudod ki ez a fószer? - fordult Zodynhoz Nyka.

    - Ő a sötétség gyermeke. - felelte. - De mintha mégsem ő lenne az.

    - Ne beszélj nekem itt érthetetlen módon mert felrúglak!

    - Nyka, kedvesem. - szólt rá feleségére Venczel.

    - Hát de mit magyaráz itt ilyen semmitmondóan?

    - Úgy értettem, hogy régen az a sok borzalom, az a sok kín.... Az a gyermek. - mondta, majd elhallgatott. - Nem élhette túl.

    - Látnom kell az arcod. - szólalt meg ismételten Santi. Xisto ekkor rá nézett, majd megszólalt.

    - Nem azt látnád amit szeretnél. - mondta, mire lesütötte a tekintetét, ám akkor az erdő őre folytatta. - Ettől függetlenül tudod jól, ki vagyok. Illetve, hogy ki voltam egykoron...

    - Egy eltaposni való pondró vagy! - vágott közben Beran-Setaou majd támadásba lendült. Sebes léptekkel indult meg Santi és Xisto felé. Menet közben egy óriás fejszét és egy kardot is felkapott a földről, majd azzal mért halálos csapásokat a párosra. Santi kitért a kard elől, Xisto viszont nem. A sárkány fejszéje mélyen a vállába hatolt, majd ezt követően a karddal deréktájt ketté vágta őt. A felső teste szép lassan elkezdett oldal irányban elcsúszni a derekától, ám akkor a folyamat megállt. Az erdő őrének testét apró gyökerek tartották össze, majd szép lassan a felsőtestet visszahúzták oda ahová való. Xisto ekkor ki vette a baltát a vállából, majd a földre dobta.

    - A hideg kiráz mindháromtól. - jegyezte meg Orion s nem voltak ezzel másképp társai, sőt az őket körülvevő katonák sem. Xisto három végzetes csapást kapott perceken belül. Előszőr egy hatalmas karddal szúrták ketté pont ott ahol az emberek szíve van, aztán egy óriás fejsze csapódott a vállába úgy, hogy az a fő artériától kezdve mindent átvág, végül pedig a sárkányisten nemes egyszerűséggel ketté vágta őt. Ő pedig nem tett ez ellen semmit, nem védekezett, nem próbált meg kitárni. Csak állt és azóta is áll a lábán.

    - Miért nem döglesz meg? - ordított mérgében Beran-Setaou, majd ismételten Xisto irányába suhintott fegyverével, ám a támadásának egy penge állta útját. Santi blokkolta a támadását.

    - Ne merészelj még egyszer hozzáérni! - mondta parancsoló hangon a nindzsa.

    - Akkor te halsz meg előbb! - felelte Beran-Setaou, majd célpontot váltott és Santi felé lendítette kardját.

    - Na, ha ezek ketten kinyírják egymást én tuti nem fogok panaszkodni. - jegyezte meg Tuir. Santi és Beran-Setaou pedig harcolni kezdtek egymással. Pár órája még együtt pusztították volna el a világot, most viszont egymás vérét akarták ontani.

    - De miért harcolnak? - kérdezte Herad.

    - Ő miatta. - mutatott Xistora Zodyn. - Mert őt védi.

    - Nem úgy tűnik mint akinek bárki is árthat. - jegyezte meg Venczel.

    - Azok a sebek, melyeket a Beran-Setaou okoz Xistonak, azok mind Santinak fájnak. - mondta Zodyn.

    - Hogy érted? - kérdezte Soverus.

    - Jah! Hisz ő hozzá nem is ért! - jegyezte meg Nyka.

    - Lelki sérülés. - szólalt meg Gregory.

    - Egyikük fény a másik pedig a sötétség. - felelte az sötét vezető.

    - Testvérek. - tette hozzá Zodyn, majd letörölte könnyeit, melyek egyszerre voltak az öröm, ugyanakkor a bánat könnyei is. A gyermek, kit annyi szenvedésnek és kínnak tettek ki él, s bár még maga sem értette, hogy ez hogyan lehetséges, de ez számára egy örömteli felismerés volt. Ennek ellenére szomorú is volt, emésztette őt a bűntudat a múltban elkövetett tettekért.

    50. fejez: Az Istenek bukása


    Az egész völgy beleremegett a sárkány kínoktól éles üvöltésétől. A milliónyi apró levél nagyon Émélyre fúródott Beran-Setaou testbében., melynek hatására a sárkány teljesen mozgásképtelenné vált. Ekkor Xisto oda lépett elé, majd megszólalt.

    - Vesztettél.

    - Hogy merészeled? - dühöngött a sárkányisten és bára szeme vérvörösen izzodt a dühtől, mozulni nem tudott.

    - Ne is erőlködj, az apró levelek a tested minden egyes idegszálát elvágta. Bármit is parancsol az agyad, az már nem jut el a testedbe.

    - Én egy isten vagyok! A PUSZTÍTÁS HALHATATLAN ISTENE! - üvöltötte.

    - Lehet, viszont a test melyben élsz él.

    - Ki vagy te? - szólalt meg Santi, miközben Xisto mellé lépett. Az erdő őre rá nézett, de nem válaszolt. Megfordult, majd végignézett a csatatéren.

    - Sokan meghaltak.

    - Valóban. - felelte Santi. - Viszont nem érdekel.

    - De nem is fordítja vissza az időt.

    - Hogy érted?

    - Ami megtörtént azon már nem tudunk változtatni.

    - Vedd le a maszkod. - utasította Santi az erdő őrét.

    - Miért? Mit remélsz mit fogsz látni?

    - Azt mondtam vedd le!

    - Szánalmasa vagytok mindketten. - jegyezte meg a sárkányisten.

    - Semmi sem szánalmasabb egy magatehetetlen gyíknál. - vágott vissza Santi, majd egy gyors mozdulattal levágta a sárkány egyik szarvát.

    - Ezért meglakolsz! Te féreg! Én emeletelek fel! Én adtam neked erőt! - ordította.

    - Ugyan, dehogy. - mosolyodott el Santi, majd az egyik pengéjével elkezdte faragni a sárkány szarvát. - Sosem volt rád szükségem, épp ellenkezőleg. Nélkülem még mindig a láncaid fényeznéd a barlang mélyén... bár, ahogy elnézem lehet most azt is elfogadnád.

    - Alábecsülsz engem!

    - Szó sincs róla, egyszerűen csak tisztában vagyok a képességeid a határával... - mondta, majd miután semmi szépet nem tudott alkotnó a sárkány szarvából elhajított azt. - Te viszont nem vagy tisztában azzal én mire vagyok képes. - felelte. Körülöttük mindenki, beleértve mindkét fél seregeit, csak állt és nézte értetlenkedve mi történik. Az egyik pillanatban Santi még a sárkányt szolgálva gyilkolt, most pedig nemes egyszerűséggel megcsonkítja őt. Az erdő őre pedig a semmiből érkezve egymaga harcképtelenné teszi a Beran-Setaout, aztá pedig ahelyett, hogy végezne vele csak állt némán.

    - Mi történik? - kérdezi Nyka.

    - Fogalmam sincs. - felelte Venczel.

    - Pillangó!

    - Én sem értem. - mondta Soverus. - Mintha ellene fordult volna.

    - Pillangó!

    - PILLANGÓ!

    - Mit akarsz te lepkeszomorító?! - ordított rá Nyka.

    - Hát, csak annyit, hogy stabilizáltam. - felelte a sámán, majd felállt Sabine testétől. - A kis kukac most ismét bebábozódik aztán újra egy gyönyörű pillangó lesz belőle.

    - Ha nem hagyod abba ezt a marhaságot esküszöm olyat csinálok, amitől a pillangó gondolata is fájdalmat fog okozni a kis kukacodnak! - reagált rá Nyka. Soverus viszont sokkal pozitívabban vette az üzenetet.

    - Akkor azt mondod minden rendben lesz?

    - Pillan... - válaszolta volna Gregory ám akkor találkozott a tekintete Nykáével. - Tulipán. Hamarosan a kis bimbóból gyönyörű virág lesz.

    - Jézusom, mond azt, hogy felépül! - vágta rá Venczel, akinek már szintén fogytán volt a türelme.

    - Nocsak.. Nem értetitek az élet apró szépségeit, ti kis huncutok. - kuncogott Gregory, mire Nyka természetesen majd felrobbant.

    - Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentetted őt.

    - Hát, igazán nincs mit megköszönni, ez a dolgom. - mosolyodott el a sámán, miközben Soverus leült Sabine mellé. - De most még pihennie kell. Nagyon súlyos sérülése volt és hosszú időbe fog telni mire teljesen felépül. - fejezte be, majd ekkor hirtelen felszállott a sötétség, a vérhold eltűnt s az égen újra felragyogott a Nap. Ekkor a kíváncsi szemek mind Xisto, Santi és Beran-Setaou felé szegeződtek. A sárkánynak ekkor már a másik szarrve sem volt a helyén, Santi ugyanis azt is elválasztotta a Beran-Setaou fejétől. A sárkány, már amennyire csak tudott tombolt. Ez tulajdonképpen annyiban merült ki, hogy szitkozódott, fenyegetőzött és ordított, mozdulni viszont továbbra sem volt képes. A levelek okozta sebek mindegyikéből csordogált ki az isteni kék vér, s szép lassan egy rendes tócsa alakult ki a sárkány teste alatt. A kék vér, akár a méreg úgy pusztította a növényeket. Sőt, az apró virágok a sárkány vérével történő legkisebb kontaktust követően azonnnal elszáradtak. Eközben a sárkány színe kezdett kifakulni, testtömege egyre csak csökkent. Egy idő után már annyira elvékonyodott, hogy a bőrön már kirajzolódott a lény csontozata. A fején lévő csontok, a bordák, az ízületek mind csak pár egy hajszálnyira voltak attól, hogy láthatóak legyenek. A látottak vegyes reakciókat váltottak ki a csatatéren lévő felektől. Az emberek és a tíz király serege ünnepelt, míg a setau sereg a az alvilági szörnyekkel karöltve menekült vissza a barlang mélyére.

    - Miért oszlattad fel a sötétséget? - kérdezte Santi.

    - Mert az emberek nem látnak a sötétben. - felelte Xisto.

    - Nem erre a válaszra vártam.

    - Az ember fél az ismeretlentől, fél attól amit nem ért, attól amit nem lát. S a sötétséget ezért gyakran a rosszal, a veszéllyel, a gonosszal azonosítja. Ezért cselekszik sokszor helytelenül. - magyarázta. Szavait mindenki hallotta, de senkit sem érintett meg úgy, mint az öreg Zodynt. Úgy ahogy a Nap bevilágította a Sárkányvölgyet, úgy az ő szeme is felnyílt és ekkor mindent megértett.

    - Még nem végeztem. - szólalt meg a lehető legnyugodtabb hangon a sárkányisten, miközben szárnyai elpárologtak, majd fokozatosan a végtagjai is a semmivé lettek. A bőre hamuvá vált. Láthatóvá vált a csontvázta a volt testében lévő összes megmaradt szervvel együtt. De aztán ezek is szép lassan feloldódtak. - Még élek. - folytatta, majd egy kéz kinyúlt a sárkány szívéből. - Még itt vagyok! - s a még megmaradt csontok és szervek megmozdultak és a kinyúló kéz köré gyűltek. Ekkor elindult egy folyamat, melynek végén a sárkány maradványai újra összeálltak egy emberi alakká. Nem volt már olyan mint korábban, ugyanis hol a csontok, hol a húsa látszódott. Olyan volt mint egy élőhalott szörnyeteg aki körül vesz a rothadás és a vész. A katonák nagyon megrémültek a látványtól, de ez a sárkányistent nem zavarta. Talpra állt, majd fogta a hozzá legközelebb heverő kardot és átszúrta Xisto mellkasát...

    49. fejezet: Levéltánc


    A sárkány perzselő tüze pokollá formálta a szigetet. Akik gyorsan reagáltak azok kövek, sziklák mögé rejtőzve védték magukat. Tuir viszont nem, neki nem volt sem ideje, sem esélye reagálni... és még mindig állt a lábán.

    - Egy picit langyos volt, de ezt még melegnek sem csúfolnám. - gúnyolódott.

    - Ez lehetetlen! - méltatlankodott a sárkány. A döbbenetén szinte mindenki más is osztozott, kivéve Soverust, Heradot és Oriont. Ők tisztában voltak azzal, amire végül maga Beran-Setaou is rájött. - Azt hittem, hogy a fajtádnak már rég vége.

    - Túl sokáig szunyókáltál, a világ sokat változott.

    - Ma már mindenki képes valamilyen elementáris energiát használni. - szólalt meg Santi. - S vannak akik többet is.

    - Ne merészeld a lángjaimat a mihaszna bohóckoz hasonlítani. Különben porrá vált volna.

    - Miről beszél ez a rusnya dög? - kérdezte Reban.

    - Arról, hogy a tűzben csak egy valami nem vész el, az pedig maga a tűz. - felelte Venczel. - A csávó nem csupán elementáris energiát használ, hanem minden bizonnyal ő maga egy a természet elementáljai közül.

    - Ahogy mondod. - mosolygott Tuir. - Én vagy a tűz, ők pedig a barátaim föld és víz. - bökött fejével Herad és Orion felé. - De azt hittem ezzel végig tisztában voltál. - vigyorgott.

    - Nem számít. - szólalt meg Santi. - elpusztultok. - s támadásba lendült melyet a harcos csak az utolsó pillanatban volt képes blokkolni. Ezt követően viszont a nindzsa pozíciót váltott és tőrjeivel Tuir lábait vette célba. A harcos ismételten blokkolt, viszont a mozdulatai sokkal lassabbak voltak, mint Santié. A következő támadást már nem tudta védeni. A pengék mélyen a combjaiba hatoltak, melyektől összerogyott.

    - Takarodj. - mondta tőle teljesen szokatlanul komor hangon Tuir, miközben a sebből lángok törtek elő. Santi kihúzta a fegyvereit majd hátrébb ugrott, viszont sokáig nem tétovázott és újabb és újabb csapásokat vitt be. A harcos ettől még több helyről lángolt, majd egyszer csak egy hatalmas robbanás keretében kitört belőle az energia.

    - Ügyes, de lassú. - felelte Santi, ám ekkor védekezni kényszerült. Orion és Herad is beszálltak a harcba.

    - Tényleg védtelenül hagynátok őket? - kérdezte gúnyosan Beran-Setaou mikor látta, hogy Venczel és Nyka is a fegyveréhez nyúlt.

    - A francba!!! - dühöngött Nyka. - Ezért úgy szét rúgom a seggét!

    - Pontosan. - felelte Venczel. - Nem várjuk meg, hogy ő támadjon, mi megyünk!

    - Dehogy jöttök. Más dolgotok van! - mosolyodott el a sárkányisten, miközben setauk százati törtek elő ismételten a barlang mélyéről. A felperzselt táj ismételten tele lett élettel, viszont nem a legjobb értelemben.

    - Ne becsüld le az embereket! - lépett elő Soverus. - Lehet, hogy nem élünk örökké, lehet, hogy nem vagyunk annyira bölcsek, annyira hatalmasak és erősek, mint az istenek, viszont van valamink amiről az istenek fogalmuk sincs.

    - Mégpedig? - kérdezte gúnyosan Beran-Setaou.

    - Hitünk. Mi hiszünk magunkban és hiszünk a körülöttünk lévőkben! Összetartunk függetlenül attól, hogy hová születtünk, függetlenül attól, hogy milyen birodalomból jöttünk, mert hiszünk abban, hogy holnap újra felkel majd a Nap. - mondta mire a katonák szivét elöntötte a melegség, a nyers elszántság. Shinsoo, Chunjo és Jinno katonák most először egyként emelték a magasba fegyverüket.

    - Ostoba. Azt hiszed én nem hiszek magamban?! - kérdezte dühösen, majd folytatta. - Nekem nem kell hinnem, én ugyanis biztos vagyok a dolgomban, a hatalmamban! Én örökké élek ti viszont mind itt vesztek ma!

    - Tévedsz. Pontosan ezért nem fogunk veszíteni, mert élünk és élni akarunk! Újra találkozni akarunk a családjainkkal, a szeretteinkkel. Fel akarjuk nevelni a gyerekeinket. S ezek motiválnak bennünket. Győzünk, mert van veszíteni valónk!

    - Mit ér ez a párszáz elszánt katona az én végtelen seregem ellen? - gúnyolódott tovább a sárkányisten.

    - A saját bőrödön fogod megtapasztalni. - felelte Soverus, mire hangos ovációban tört ki az egész emberi sereg.

    - Állok elébe. - vigyorgott Beran-Setaou, majd jelt adott és a serege az emberek felé vette az irányt. Setaou katonák és a lélekbarlang megannyi ördögi teremtménye egyaránt csak arra várt, hogy kiolthassa a megmaradt emberek életét.

    - Ne féljetek! Nem ez az utolsó nap az életetekben! - bátorította az embereket Soverus, miközben az ellenség rohamosan közeledett.

    - Pusztuljatok! - ordított a sárkány, majd nagy levegőt fett, ám ekkor megfordult a szél és teljesen ellenirányba kezdett fújni. Az emberi alakban lévő sárkány ettől függetlenül tüzet köpött az emberekre. A lángok viszont nem értek célba. Hatalmas fák állták útjukat. Annyira vastagok és annyira sűrűn voltak egymás mellett, hogy a sárkány egyáltalán nem látta az embereket. Ekkor a sárkány ismételten lángokat okádott és folytatta ezt egészen addig míg az utolsó fát is porrá égette. Ám ekkor a szél ismét megfordult s hirtelen minden elcsöndösült, majd korom sötét lett. Sem a sárkány, sem az emberek nem láttak semmit maguk körül. A nyomasztó sötséget kisvártatva villanások törték meg, melyeket fájdalmos ordítások és vadállatok üvöltései egészítettek ki. Ekkor Beran-Setou vissza változott eredeti alakjába, majd egy hatamas lángoszlopot okádva világította be az égboltot. A lángok viszont elvesztek a szélben. A szélben melyben millió és még annál is több apró levél forgott.

    - Mi történik?! - kérdezte felháborodva. - MI TÖRTÉNIK?!

    - Nem dacolhatsz a természettel. - szólalt meg az erdő őre.

    - Ki vagy te?

    - Mi vagyunk a holdfény szellemei. - felelte s ekkor a vérvörös Hold megjelent az égbolton, majd bevilágította a tájat. Bevilágította és megmutatta azt amie senki sem számított. A sárga tigris a majom fejedelem, a pókkirály és a kilencfarkú a setau sereget tépte, míg a láng király, a sivatagi teknős, az óriás szellemfa, a sötét vezető és a fő ork a sárkány serege elé llva védte a megmaradt katonákat. Ekkor megjelent a démon király és magasba emelte a kardját. Ezt hangos morajlás követte, és pillanatok alatt démonok hada lepte el a Sárkányvölgyet. - Egyesül a tíz király népe. -. Eljöttek mindannyian. A démonokon kívül megjelentek az óriási békák, a sivatagi bestiák, a kőmajmok, a pókok, az arahanok, sőt az orkok, a sohan hegy teremtményei, a szellem erdő lelkei és a tűzföld lángoló fenevadjai egyaránt.

    - Ez hihetetlen! - csodálkozott Soverus, majd a katonákhoz fordult. - Mire vártok még?! Támadás!!! - s az emberek serege a tíz király seregével kiegészülve rontott neki a sárkáyisten seregének.

    - Árulók! - ordította Beran-Setauou, majd ismételten tüzet okádott, immáron minden irányba, függetlenül attól, hogy ki vagy mi volt ott. Teljes pusztításra vágyott. Ám akarata ezúttal sem érvényesült. A levelek melyek megállás nélkül forogtak a levegőben akkora szélvihart okoztak, hogy a lángoknak esélyük sem volt bárhová is elérni.

    - Amíg tart a levéltánc a lángjaid nem érnek semmit. - mondta Xisto, majd a sárkányhoz fordult.

    - KIBÍRHATATLAN KÍNOK KÖZÖTT FOGJÁTOK ITTHAGYNI EZT A MOCSKOS VILÁGOT!!! - mondta majd szüntelenül tüzetokádva tombolt. A lángjai viszont alig pár méterre távolodtak el.

    - Ne aggódj, már nincs sok hátra - reagált Xisto a sárkány dühére.

    - Egy fenét nem. - csodálkozott Venczel. - Az egész rendszer hasonló mint az én halhatatlan testem. Az apró levelek megperdülnek és szélvihart okoznak, ugyanakkor a létrejött szélvihar miatt sosem esnek le a földre. Soha nem állnak le. Ez hihetelten!

    - Semmi sem tart örökké- felelte az erdő őre. A levelek a drasztikusan lecsökkent hőmérséklet miatt jéggé dermedtek, majd a keskenyebb, illetve addigra már a hegyesebbnek mondható végükkel a sárkány felé fordultak. - Végetért a levéltánc - mondta, majd a levegőben lévő többmillió fagyott falevél a sárkányba csapódott.

    Na, elnézést a hosszas inaktivitáért, Karácsonyig ígértem aztán közbejött sokminden (egyrészt, hogy bevérzett a bal szemem aztán annak a képernyő fénye nem jó). Szóval hamarosan jön a folytatás :)

    (ha még olvassa bárki is :D)

    Sajnos nagyon elfoglalt vagyok mostanában és lehet ez az állapot kitart az év végéig. Ugyanakkor a történetet szeretném még Karácsonyig befejezni, már nincs sok hátra. :)

    48. fejezet: Vér és hamu


    Az erőviszonyok pillanatok alatt felborultak. A sárkány serege teljesen körbevette azt a párszáz katonát akik még talpon voltak. Az remény lángjai melyek percekkel korábban még minden ember szemében vadul táncoltak szinte teljesen kialudtak. A harci kedv, az eufória és az elszántság szinte eltűnt a csatatérről. Ott álltak, körül véve a sötétséggel és az egyetlen fény mely beragyogta a völgyet az a fény volt, mely a sötétséget hozta el. S mikor az emberek azt hitték, hogy ennél már rosszabb nem lehet az ég szinte ketté vált és a felhők közül alá szállt a pusztítás istene. Lassan ereszkedett, majd végül Santi mellett landolt.

    - Végre. - mondta, majd teljes egészében kitárta szárnyait, melyek szinte az egész égboltot eltakarták. Ezt követően összehúzta őket és egy gömb alakú bölcsőt formált velük. A szárnyak teljesen elfedték a testét, majd pár pillanaton belül megdermedtek s végül berepedezve porrá lettek. A porból pedig egy emberi alak lépett elő. Koromfekete vértjénél csak a szeme volt sötétebb. Hosszú, sűrű haja mely egészen a háta közepéig leért szintén fekete volt. Kezein nem voltak kesztyűk, lábát pedig nem védte csizma. Az alak végtagjait éles karmok díszítették.

    - Már azt hittem vissza sem térsz. - szólalt meg Santi.

    - Ha ennyi ideig lettél volna börtönbe gyermekem, te is megmozgattad volna a tested minden egyes porcikáját..

    - Szóval csak repültél egy kört.

    - De még mennyire. S nagyon felszabadító volt. - felelete a sötét alak, majd az emberekhez fordult. - Ti is megtapasztalhatjátok. Mindannyian megtapasztalhatjátok milyen érzés felszabadultnak lenni.

    - Ő lenne az? - susogtak a katonák.

    - Igen. Ő az. - felelte Zodyn. - Bátorság.

    - Bátorság. Remény. Csalódás. Félelem. Kudarc. Így ebben a sorrendben. - felelte az alak. - Bátrak voltatok, reménykedtetek, de most nem látok mást csak csalódást, mely a félelemtől bűzlik. De a teljes kudarcot elkerülhetitek. Hajoljatok meg előttem és életben maradtok.

    - Nézd már, alkudozni próbál a gyík. - mondta Tuir. - Mentené a menthetőt.

    - Nagyon jó, sőt briliáns. - szólalt meg hangosan Beran-Setaou. - Poénkodsz, viccelsz. Így próbálod leplezni a félelmet és a benned felgyülemlett összes negatív érzést.

    - Nem félek tőled. - felelte Tuir. - Egyikőnk sem fél. Sőt, ami azt illeti a rusnya dögök sokkal inkább a frászt hozzák rám. De te csak egy bukott isten vagy. - mondta teljes komolysággal a harcos.

    - Úgy van. - szólalt fel az egyik katona.

    - Igazad lehet! - kiáltott egy másik, majd sorra szólaltak fel a többiek is.

    - Kapjuk el!

    - Csak azért repkedett mert gyenge és félt, hogy szétrúgjuk a seggét!

    - Ostobák. - rázta a fejét Santi, majd hátrább lépett pár méterrel.

    - Legyen hát. - mondta Beran-Setaou, majd vett egy nagy levegőt és egy hatalmas tűzgolyót köpött az emberek közé. - Példát statuálok. - s megtörölte a szája szélét, eközben pedig katonák tucatjai égtek hamuvá. Ekkor ismét végignézett az embereken, akik eldobták fegyvereiket és meghajoltak az istenség előtt.

    - Álljatok fel! - ordított Soverus. - Tán elnyomásban akartok élni?

    - Még mindig jobb mint porrá lenni. - felelte az egyik katona.

    - Én inkább hamuvá leszek, minthogy egy olyan világban éljek melyet egy ilyen szörnyeteg ural! - mondta Soverus.

    - Ó, hát ezen könnyen segíthetünk. - felelte a pusztítás istene, majd jelt adott a szörnyekkel teli seregének a támadásra. - Pusztuljatok. Mindannyian. - s lélekbarlang végtelen bestiái megiramodtak s mint a sáskák pusztítottak. Nem válogattak fegyvertelen és még a harcra kész emberek között, akit értek azt támadták. A még párszázas létszám gyors tempóban csökkent, már csak a legjobbak álltak talpon. Ekkor Beran-Setaou hirtelen felemelte jobb karját s sötét serege mozdulatlanná vált.

    - Csak szórakozik velünk. - jegyezte meg Venczel.

    - Mit akarsz, mi a célod? - kérdezte Zodyn.

    - Veled igazán semmi. - felelte Beran-Setaou s még be sem fejezte a mondatot már ott volt az öreg sámán mellkasában Santi tőre.

    - Ne aggódj, vénember. - szólalt a fény gyermeke. - Nem ért fontos szervet, ugyanakkor elvérzel majd, de csak lassan. Annyira lassan, hogy lesz időd végig nézni ahogy hamuvá válik minden amiért küzdöttél és valaha szerettél. - majd kihúzta tőrét, Zodyn pedig a földre rogyott.

    - NAGYAPA! - kiáltotta Sabine, majd az öreg sámánhoz rohant volna, Santi viszont torkon ragadta.

    - Ne haragudj. - mondta, majd leszúrta a lányt.

    - Santi... - motyogta Sabine, miközben könnyek futottak végig az arcán. - Nagyon sajnálom. Nagyon sajnálom azt ami a testvéreddel történt. Sajnálom. Sajn.. - majd elakadt a szava és lehunyta szemeit.

    - SABINE! - kiáltotta Soverus.

    - Visszakapod. - felelte lehajtott fejjel Santi, majd a harcos irányába dobta a lányt.

    - De hisz ő végig a barátunk volt! - szólalt meg egy régi, ám de ismerős hang a még túlélő katonák soraiból. - Santi, hogy tehetted ezt vele?! Ő volt az egyetlen aki tényleg barátként gondolt rád!

    - Darius, hát te is itt vagy?

    - Sabine, ébredj! - pofozgatta gyengéden a lány arcát Soverus, de Sabine semmilyen életjelet nem mutatott. A harcos szorosan magához ölelte őt. - Sabine, kérlek ne csináld. Küzdj! Kérlek küzdj és ne add fel! - de Sabine nem felelt.

    - Rossz dolog ami veled és a családoddal történt. Megbocsáthatatlan. Ugyanakkor az nem jogosít fel arra, hogy ezt tedd. - mondta Darius rekedt hangon s könnyes szemekkel.

    - Sajnálom. Könyörületes és gyors voltam. Nem érzett semmit. - felelte Santi. - Megkíméltem őt a szenvedéstől, s attól a borzalomtól ami hamarosan eluralkodik.

    - Szabad? - kérdezte Gregory a lányt szorosan magához ölelő Soverustól. A harcos nem szólt semmit, csak bólintott. Gregory ezt követően a földre fektette a lányt, majd egyik kezét annak homlokára, másikat pedig a mellkasán lévő mély sebre helyezte.

    - Kérlek mentsd meg őt. - könyörgött Soverus, s ekkor már az ő arcán is folytak a könnyek. - Nem veszíthetem el.

    - Megteszek majd minden tőlem telhetőt. - felelte Gregory, majd behunyta szemeit és minden erejét kezeibe koncentrálta.

    - Mi lesz? - kérdezte türelmetlenül Beran-Setaou. - Úgy látom téged legalább annyira megviselt a dolog mint az embereket. Ki volt ez a lány? - kérdezte, mire Santi megrázta a fejét.

    - Nem lényeges. - felelte, majd előhúzta a másik tőrét is. - Megölöm őket.

    - Helyes.

    - Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk! - mondta Tuir, majd hirtelen ellepték testét a lángok.

    - Pondró. - motyogta az orra alatt Beran-Setaou. - Idegesített. De nem csak ő. Ti mindannyian. Irritáltok. Sőt, ami azt illeti unom ezt a világot. Tudjátok mit? Pusztuljatok egyszer s mindenkorra. - s vett egy nagy levegőt, majd felperzselte az egész csatamezőt. Lángjai nem válogattak, a katonákat és a lélekbarlang szörnyeit egyaránt hamuvá égették.

    47. fejezet: A holdfény szellemei


    A Hold ismét vörösen ragyogott az égen, fénye pedig bevilágította az erdőt. A fák, bokrok és az aljnövényzet fehér színét úgy változtatta át halványrózsaszínné, mint amikor egy gyermek fest ceruzával. A fák kék törzse pedig lilás árnyalatban tündökölt a sötétségben. Gyönyörű volt, ugyanakkor nagyon félelmetes is. Sem egy daloló madár, sem egy megrezzenő bokor, de még a szél sem fújt. Mintha megállt volna az idő. Síri csend volt, ezt a csendet egy, a fák közül kilépő alak zaja törte meg. A tisztás közepén egy kőszikla volt, rajta pedig megannyi ismeretlen, ősi jel. Az alak megérintette a követ, mire a hold rávetette vörösen izzó tekintetét. Ekkor az alak a világ egyetlen fényforrását jelentő égitestre emelte tekintetét, melyet maszk takart. Xisto volt az. Ekkor a Hold tízszer megvillant, majd gömb formájában a földre szállt, egyenesen az erdő őre mellé.

    - Összeszedtem őket. - mondta Xisto, miközben a Hold alakot váltott.

    - Itt vagyunk, mind a tízen.

    - Helyes. - felelte az árny, miközben újabb alakok léptek elő a fák mögül.

    - Remélem jó oka volt annak, hogy ide rángattál minket! - szólalt meg az egyik.

    - Mi a bajod róka, talán megzavartak a semmit tevésben?

    - Hallgass, majom! Nekem mégis csak több teendőm van mint neked, aki egy barlang mélyén vergődik naphosszakat.

    - Látod a botom? Felnyomjam a seggedbe?

    - Elég legyen. - szólalt meg egy harmadik alak. - Nem ezért vagyunk itt.

    - Nem. - felelte az erdő őre, majd levette kezét a kőszikláról.

    - Először is köszönöm, hogy vettétek a fáradságot és megtiszteltetek a jelenlétetekkel. - szólalt meg ismét az árny.

    - Mintha lett volna választásom.

    - Van. Szabad akaratotokból vagytok itt, senki sem kényszerített benneteket.

    - És minek az apropóján lettünk összehívva? - kérdezte egy másik alak.

    - Biztosan tudod. - felelte egy másik. - Visszatért.

    - Ugyan ki?

    - A sárkány. - felelte Xisto.

    - Nem csupán visszatért, hanem feltört a mélyből és egy végtelen sereg áll mögötte.

    - Az nem az én bajom. - mormolta egy a többinél jóval nagyobb alak. - Ha felperzseli a világot abból csak sivatag lesz, az pedig engem nem zavar.

    - Nem csak erről van szó. - mondta az árny. - A sárkányisten ellen vonul.

    - Akkor ostoba.

    - Vele van a fény. - felelte az árny. - S ha Baljit-Elvedin elbukik akkor vége a világnak. Ez pedig rátok is kihatással lesz.

    - Nahát, nahát. Az a ravasz vén gyík! Hát ezt hogy hozta össze?

    - Az embereknek hibáztak. - felelte az erdő őre.

    - Hát, akkor ez az emberek harca.

    - Nem az, sosem volt az. A világon egyformán osztoznak az emberek és a tíz király népe is. - mondta az árny.

    - Most is zajlik a harc a völgyben. - mondta a Xisto. - S jelenleg az ott küzdő katonák választanak el minket az elmúlástól.

    - Mi sosem múlunk el. - szólalt meg egy másik alak is.

    - Nem biza! Örökké létezni fogunk, ahogy ez a szép kis hely is!

    - Na, ilyet se mondtál még, te ostoba majom!

    - Ki az ostoba te bolhás pincsi?

    - Ti ketten! Hagyjátok már abba!

    - Na nézd, a cicamicának nem vitte el a cicamica a nyelvét! - gúnyolódott a majom.

    - Egy szó mint száz, ahogy a forrófejű mondta, mi időtlenek vagyunk.

    - Azok, mi mindannyian. De kérdem tőletek, mit érnek a királyok ha magukra maradnak? Mondjátok meg nekem mit ér egy királyság a népe nélkül? Mire mentek a végtelen időtökkel? - kérdezte az árny, majd folytatta - Ahogy az emberek és minden élőlény, úgy ti a tíz szellemkirály is Bahar-Taraji hagyatéka vagytok.

    - Engem nem zavar ha egyedül maradok. Úgy is mindig egyedül vagyok.

    - Nekem azért hiányoznának a majmaim.

    - Még ha úgy döntünk, hogy segítünk, akkor sem érdemlik meg. Az emberek annyira tudatlanok és gonoszak!

    - Ezt csak azért mondod mert nemrég csúnyán helyben hagytak.

    - Nem figyeltünk, azért.

    - Ó, hát nem is feltételeztem mást.

    - Ha látunk, helyben széttépjük mindet.

    - Én inkább a remény szikráit, küzdeni akarást és elszántságot láttam egy kis csoportjukon.

    - Hát, ezt megint szavazással fogjuk eldönteni, mint eddig mindig.

    - Akkor szavazzunk.

    - Szavazzunk. - s a vérvörös Hold ismét tízet villant, ezt követően pedig a szellemek távoztak. Az erdőben ismét a síri csend lett az úr.