Ellentét

  • 40. fejezet: Szemtől szemben


    Venczel rejtett ereje villámcsapásként hatolt végig az egész völgyön. Az emberek még csak hasonlót sem láttak, sőt a történelemben sem volt példa arra, hogy egy harcos mindkét harcművészetet teljesen elsajátítsa.

    - Nem rossz. - szólt elismerően Devon, Venczel viszont nem bocsátkozott beszélgetésbe, inkább támadásba lendült. Mindkét fegyverét a magasba emelte, majd egyszerre csapott le velük, majd mikor látta, hogy ellenfele ezt könnyen kikerülte széttárta karjait és saját tengelye körül megpördülve folytatta akcióját.

    - Kombinálta a heves csapást és a forgó kardot.. elképesztő. - szólalt meg Herad.

    - És ez még semmi! - kuncogott elégedetten Nyka. - Várjátok ki a végét, beszartok majd!

    - Ha leveri ezt a bolondot akkor örömmel! - felelte vigyorogva Tuir. Soverus és Sabine eközben Rebanhoz siettek. A sura nem volt életveszélyes állapotban, csupán aludt. Nagy súlya ellenére a harcos könnyedén felkapta, majd biztonságos helyre vitte őt.

    - Életében nem erőltette meg magát ennyire. - mondta Soverus. - nem csodálom, hogy így kimerült.

    - Mecket is meg kéne néznünk. - javasolta Sabine, a harcos pedig egyetértően bólintott. Tőlük nem messze Venczel tovább ostromolta Devont, aki már nem tudott csak egyszerűen kitérni, védekeznie kellett. Fegyverét maga elé tartva próbálta blokkolni a harcos forgó kard támadását, ám míg a triton kardot könnyedén védte, úgy a forgás következtében érkező harag kardot viszont már nem tudta. A hatalmas kétkezes fegyver, melyet Venczel csupán egy kézzel forgatott telibe találta Devont, aki ennek következtében úgy repült el mint akit ágyúból lőttek volna ki. A harcos ezt követően leengedte fegyvereit, majd fújt egy nagyot. Sok ideje viszont nem volt pihenni, ugyanis Devon hamar felkelt a porból, majd nyújtani kezdett.

    - Rég volt, hogy komolyan harcolnom kellett volna. - mondta, majd kardját a hátára akasztotta és elővett két csontból faragott tőrt. - Most én jövök. - s egy szemvillanás alatt a harcos háta mögé került és mindkét fegyverével a lapockák közé mért támadást. A csapat tagjai ledöbbentek. A tőrök a háton keresztül egészen a tüdőig hatolhattak és az már halálos sérülés. A harcos viszont nem rogyott össze, sőt újfent megpördült és ismét telibe találta Devont, aki így tőrjeit Venczel hátában "felejtve" ismételten a kardjához nyúlt, majd ellentámadásba lendült. Ezt követően kiegyenlített harc alakult ki a felek között. Hol az egyik támadott, míg a másik védekezett, aztán az egész fordítva. Minden egyes alkalommal mikor a fegyvereik találkoztak és összeértek kisebb lökéshullámok keletkeztek.

    - Van pulzusa? - kérdezte Sabine.

    - Nincs. - felelte szomorúan Soverus.

    - Akkor sem hagyhatjuk itt. - mondta a lány.

    - Nem is hagyjuk. - felelte a Soverus, majd felkapta az íjászt és a társaság mögött alvó Reban mellé helyezte.

    - Nem morbid egy kicsit? - kérdezte Gregory. - Ha felkel és meglátja maga mellett az élettelen pillangót.

    - Legjobb barátok voltak. - válaszolta Herad.

    - Biztosan el akar majd tőle búcsúzni. - szólalt meg Orion.

    - Mindannyian el fogunk. Ha ennek vége eltemetjük őt. - felelte Soverus. Eközben a harc Venczel és Devon között javában zajlott. A párbaj kiegyenlített volt, viszont sok ideje nem volt a harcosnak. Első soron ez az állapot nem fenntartható a végsőkig, továbbá még maga Beran-Setaou is valahol a közelben repked. Okosan kell beosztania az erejét, hogy abból maradjon a sárkányra is. Viszont ha tartalékol vereséget szenved.

    - Semmi kifogásom a harc ellen és valóban nagyszerű dolog egy olyan ellenféllel összemérni az erőmet mint te, viszont sajnos nincs időm tovább húzni a párbajunkat. - szólalt meg a harcos.

    - Ó, ez azt jelenti, hogy végre megmutatod az aduászod?

    - Majd meglátod. - felelte Venczel, majd fel vette a harci pózt. Ha sikerül véghez vinnie a támadást akkor győztesen hagyja el a csatateret. Mindkét fegyverét keresztben magához szorította, majd újra aktiválta a harci mámort, melyet az erős test követett. Az utóbbi hatására a tőrök szinte kirepültek a hátából, majd a seb szinte pillanatok alatt összehúzódott. Az erős test hatására a bőre annyira megkeményedett, hogy a tőrök nem hatoltak át rajta, ráadásul Venczel, akár egy igazi medve, alapból is igazán vastag bőrű volt. Miután megerősítette testét a fegyverei következtek. Mindkét fegyverén megidézte a kard auráját, majd a fegyvereket a feje fölé emelte.

    - Most figyeljetek, most figyeljetek! - sikongott kislányos örömében Nyka. - Most úgy el veri, de úgy, hogy még maga a teremtő sem fog ráismerni! - Venczel pedig nem is tétovázott. Elrugaszkodott, majd mindkét fegyverével a földre csapott, melytől az megremegett. Ezt követően kard ütéssel támadott, majd háromirányú vágással folytatta. Devonnak nem volt ideje reagálni, csupán kardját maga elé helyezve próbált blokkolni, de nem sok sikerrel. A támadássorozatot egy száguldás követte, mely során Venczel elemi erővel rontott neki ellenfelének és úgy fel lökte a lényt, ahogy a nyugdíjas nénik szokták a fiatalokat amikor a vegyeskereskedőnél fél áron kapható a friss pékáru. Miután Devon a földre került, ezt pedig Venczel arra használta ki, hogy összegyűjtse életenergiáját, melyet egy frontális csapásba koncentrált. Ez a sűrített nyers energia telibe kapta a földön fekvő lényt, de reagálni sem volt ideje, máris érkezett a kardkör, melynek hatására Devon kardja messze repült tőle. Ezt a dübörgés követte, melyet egy az eddigieknél sokkal erősebb, gyorsabb forgó kard tett még fájdalmasabbá. A befejező csapáshoz a harcos mindkét fegyverét jobb oldalt hátrébb húzta, majd minden erejét egy végső áthatolásba összpontosította. Venczel belenézett Devon szemébe, majd megszólalt.

    - Számodra itt a vég. - s mindkét fegyverével egyszerre suhintott, az eredménytől pedig mindenkinek tátva maradt a szája.

    - Te marha! Még mindig nem tanultad meg, hogyan kell áthatolással támadni!? - üvöltötte torkaszakadtából Nyka, Venczel pedig teljesen elpirult. Ugyan az áthatolást sokáig gyakorolta, tanulta az eredmény sosem volt igazán meggyőző. Természetesen az évek során sok tapasztalatot gyűjtött, sok harcot megélt és ezzel az áthatolás támadását is rendre finomította, csiszolgatta. Most viszont teljesen csődöt mondott.

    - Lezárhattad volna a csatát valóban. De ezt a lehetőséget elszalasztottad - állt fel a porból Devon. Kitárta mindkét karját, melynek hatására mindkét tőre visszatért hozzá. - És ahogy látom teljesen kimerültél.

    - A francba! - morgott Venczel. Devonnak igaza volt, minden erejét elhasználta. A kard aurája teljesen eltűnt fegyvereiről, továbbá a harci mámor és az erős test hatásai is szinte teljesen elmúltak. Erejének utolsó cseppjeit összegyűjtve maga elé emelte mindkét kardját, így vette fel a védelmi pozíciót. Devon ekkor még egyszer Venczel szemébe nézett, majd köddé vált. A harcos tudta, hogy ezt a technikát a nindzsák használják és ha álcázzák magukat akkor azt általában egy hátulról érkező halálos csapás követi. Tudta, de semmit sem tehetett ellene. Devon megjelent a háta mögött és lecsapott.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

  • 41. fejezet: A halhatatlan test


    Ezúttal a kemény, vastag medvebőr sem védte meg a harcost, s tőrök mélyen hatoltak annak testében. Ezt követően kihúzta fegyvereit, mire Venczel térdre rogyott.

    - Számodra itt a... - kezdte Devon, ám akkor oldal irányból egy hatalmas ütést érzett, majd messze repült a harcostól.

    - Ez az! Adj neki! - üvöltötte Nyka, kinek szemei szinte lángoltak az izgatottságtól. Venczel pedig, miután haragpengéjét hátralendítve eltakarította Devont, felállt.

    - Ez hogy lehet? Mindkét tüdőd átszúrtam!

    - Az erős test. - felelte a harcos, majd leporolta magát. - Ez a képesség nem csak azt jelenti, hogy megkeményednek az izmaim, ellenállóbb, vastagabb lesz a bőröm, hanem azt is, hogy sokkal gyorsabban gyógyulok.

    - Azonnali regeneráció, hihetetlen! - csodálkozott Orion.

    - Pontosan! Ezért tudunk egymás után akár tizenhétszer is huncutkodni! - kuncogott Nyka.

    - Muszáj elsajátítanom ezt a képességet! - jegyezte meg Tuir.

    - Tehát, amíg a képessége aktív, addig szinte halhatatlan? - kérdezte Soverus.

    - Hát, nem egészen, de mondhatjuk, hogy majdnem. - magyarázta Gregory.

    - Minden védelemnek megvan a gyenge pontja. - szólalt Zodyn, aki minden erejét összeszedve csatlakozott a társasághoz. - S ez ugyanúgy igaz arra a szörnyetegre is.

    - Hát az én macikámnak nincs gyenge pontja!

    - De van. - felelte Gregory.

    - Na és ugyan mi lenne az?

    - Tulipán!

    - GREGORY, MEGÖLLEK!

    - Remélhetőleg az a lény nem hallotta. - mondta Gregory.

    - És ugyan mégis mit kezdett volna azzal, hogy tulipán, te féleszű?! - kérdezte dühösen a harcosnő, miközben Devon újra támadásba lendült és sorra vitte be a halálos találatokat, viszont ezek mind hatástalanok voltak.

    - Ilyen az amikor egy megállíthatatlan erő találkozik egy mozdíthatatlan tárggyal. - jegyezte meg Zodyn, majd folytatta. - Amíg a porban és a szégyenemben feküdtem volt időm gondolkodni.

    - Igen? - kérdezte Nyka.

    - Tudjuk, hogy a sötétséget csak fénnyel lehet legyőzni.

    - Devon pedig a sötétség gyermeke. - mondta Sabine.

    - A fény gyermekének a kiléte viszont ismeretlen. - tette hozzá Soverus, majd folytatta. - és nélküle nem tudunk kárt tenni benne.

    - Ez nem teljesen igaz. - felelte Zodyn. - kifejlesztettünk egy technikát, egy olyan támadást ami a napfényből merít erőt és bárki elsajátíthatja aki egy kicsit is ért a mágiához.

    - Tehát a suráknak és sámánoknak gyerekjáték. - mondta Seph.

    - Pontosan. Viszont a technika önmagában gyenge, ha csak egy ember használja szinte hatástalan.

    - Mennyi idő megtanulni ezt a technikát? - kérdezte Sabine.

    - Ez nagyon individuális, gyermekem.

    - Szóval ha mindenki egyszerre támad akkor van esélyünk? - kérdezte Soverus.

    - Biztos vagyok benne, hogy ha kap egy magasan koncentrált napfényből nyert energiabombát akkor nem kel fel többet.

    - Hát akkor csináljuk. - mondta Seph.

    - Ehhez viszont időre lesz szükségünk. - felelte Zodyn, miközben az eddig bámészkodó setaou harcosok és alvilági jég szörnyek újfent nekirontottak a megmaradt katonáknak.

    - Ami azt illeti én hülye vagyok a mágiához. - mondta Tuir. - Szóval ha nem bánjáték én addig feltartom ezeket a dögöket, ti pedig tanuljátok meg gyorsan azt a támadást. Estére már a kocsmában akarok ülni!

    - Rendben van. - bólintott Zodyn.

    - Mi is maradunk. - szólalt meg Orion, Herad pedig bólintott.

    - Én sem hagyom itt a macikámat. - mondta Nyka.

    - Nekem is inkább itt veszitek hasznomat. - mondta Soverus, majd a sámánlányhoz fordult. - Te viszont menj és tanuld meg azt a technikát! Vigyázunk magunkra.

    - Igen, tudom. - felelte Sabine. - Igérem, hogy mindent beleadok!

    - Nos, akkor ez eldőlt, aki nem marad az kérem kövessen! - mondta Zodyn, majd elindult a Hwang templom irányába. Seph, Sabine és Gregory pedig követték.

    - Várjatok meg! Én is megyek! - szólalt meg egy ismerős hang.

    - Látom magadhoz tértél. - mondta Soverus.

    - Igen és megfizetek annak a szemétnek azért amit tett! - felelte Reban, majd csatlakozott Zodyn különítményéhez. Így végül öten indultak el napfényből táplálkozó energiabomba elsajátítását megtanulni. Herad, Orion, Tuir, Soverus és Nyka pedig félelem nélkül rontottak neki a túlerőben lévő sárkány seregének.

    - Hát, úgy fest csak mi ketten maradtunk. - mondta Venczel.

    - Remélem elbúcsúztál tőlük. - felelte gúnyosan Devon, majd újfent támadásba lendült. - Kíváncsi vagyok ha a levágom azt a nagy fejed akkor kinől-e újra.

    - Eddig még nem próbáltam és ma sem szándékozom megkísérelni. - válaszolta nyugodt hangon Venczel, majd miután blokkolt pár csapást ellentámadásba lendült. A hihetetlen regenerációs képessége nem csak fizikailag hatott. Tulajdonképpen az erős test önmagát táplálta, így egy olyan kör jött létre amit csakis kizárólag Venczel tud megtörni. Teljesen patthelyzet alakult ki, ám ez a harcosnak kedvezett, mert bár nem tudta megölni, megsebesíteni Devont, viszont időt nyert a társainak.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

  • 42. fejezet: Ragyogás


    A csapat, harcosait hátrahagyva követte Zodynt. Az öreg sámán a legközelebbi sziget felé vette az irányt. Sebes léptekkel hamar el is érték a függőhidak egyikét melyek összekötötték a völgy szigeteit.

    - Ne aggódj, rendben lesznek. - bátorította Seph Sabinet miután a lány sokadszor is visszatekintett.

    - Tudom.

    - Helyes. - mosolyodott el a sura, majd Zodynhoz fordult.

    - Amíg megyünk elmondhatná nekünk mi is ez a technika.

    - Ám legyen. - felelte a sámán. - Mint az tudjátok vannak olyan emberek akik érzékenyek a körülöttük lévő elementáris energiára. Ebből szinte az összes elsájátítható, kivételt képez a két legősibb, legpusztítóbb erő. A fény és a sötétség. Ezt a két ellentétes erőt mindig egy-egy személy uralja. Itt felmerült bennünk a kérdés, mi van akkor ha ezek a személyek megtámadnak minket. Hogyan védekezzünk, hogyan győzzük le őket?

    Mint tudjuk a fény és a sötétség a napszakok váltakozásával szintén erősödnek, ráadásul ez a két elementáris erő van a legtöbbet jelen az életben. - időközben átértek a hídon. - S mivel ezen energiák körül vesznek minket van mód arra, hogy felhasználjuk őket. Persze nem a nyers formájukban és nem úgy mint a többi elementáris energiát.

    - Nocsak, tehát a pillangóba összpontosítjuk, igaz?

    - Pillangóba? - kérdezett vissza értetlenül Zodyn.

    - A fegyverbe, vagyis gondolom ezt akarta mondani. - magyarázta Seph.

    - Igen, a tulipánba. Ezt mondtam én is.

    - Pontosan. - felelte Zodyn. - Az emberi test nem képes befogadni ezeket az energiákat, viszont a mágikus fegyverek egy bizonyos ideig kontrolálhatják.

    - Szóval annyi a dolgunk, hogy az égbe emeljük a fegyverünket, rá süt egy kis Nap aztán mehetünk segget szétrúgni? - kérdezte amolyan Meck stílusban Reban. Amióta magához tért mintha teljesen kicserélték volna. Nyoma sem volt a lusta, állandóan éhes és enyhén ügyetlen Rebannak.

    - Nem egészen. A fegyverek önmagukban nem tudják elnyelni az energiát. - mondta Zodyn.

    - Akkor mit teszünk, nagyapa?

    - Átirányítjuk. - mondta az öreg sámán a többiek pedig elhallgattak. Mindenkit érdekelte a mikéntje a dolognak, de minden bizonnyal megtudják amikor annak eljön az ideje.

    - Hová viszel minket?

    - Ami azt illeti itt is jó. - felelte unokája kérdésére majd megállt. - A lényeg, hogy ne zavarjon meg senki és semmi. Üljetek le körém. - mondta, majd miután mindenki leült elővette legyezőjét, majd maga elé emelte. Ezt követően másik kezét az égbe emelte, majd behunyta mindkét szemét. Percekig nem történt semmi, Zodyn viszont türelmes volt és ennek rózsája a tenyerében megjelenő apró fénylő gömb volt. Ekkor kinyitta szemeit majd a levegőben lévő kezét óvatosan ráhelyezte a harangjára. A mozdulatsort követően a fegyver megtelt fénnyel s ragyogni kezdett. - Az első lépésben érzékelned kell a Nap sugarait. Ha ez meg van az égből áramló energiát össze kell sűríteni egy pontban, majd beleirányítani a fegyverbe. De vigyázzatok, ha túl sokáig tartjátok kárt tesztek magatokban. Rajtatok a sor. - fejezte be az oktatást, mire a többiek felálltak és elismételték az öreg sámántól eltanult mozdulatokat. - Érzékelés, koncentráció, átirányítás. Ürítsétek ki az elméteket, érezzétek a Nap melegét.

    - Nocsak, milyen szép tulipán!

    - Nos, tőled nem is vártam mást, Gregory. - felelte Zodyn miután Gregory szinte pillanatok alatt végig csinálta az egész folyamatot. Őt nem sokkal később Seph követte és nem kis meglepetésre Reban is viszonylag gyorsan a fegyverébe irányította a Nap energiáját.

    - Nagyapa! - kiáltotta fel Sabine, mire mindenki felé fordította tekintetét ám egy nagyon erős fény szinte azonnal elvakította őket. - Mi történik velem? - majd ezt követően a vakító fény szerte foszlott és a lány tenyere fölött egy körülbelül másfél méter átmerőjű fénygömb ragyogott.

    - Le-lehetetlen! - csodálkozott unokája tettén Zodyn. - Hogy nem vettem észre?

    - Mi történik? - kérdezte ismét a megrémült lány, majd hirtelen a ragyogó gömb szerte foszlott.

    - Mutasd a tenyered! - sietett hozzá a nagyapja, Sabine pedig kézfejét fejjel lefelé lógatva mutatta meg tenyerét. - Elképesztő.

    - Mi? Valami baj van?

    - Sérülésnek nincs nyoma, de még egy pici égésnek se. Hihetetlen. Elképesztő.

    - Nagyapa!

    - Bocsáss meg gyermekem, de én ezt nem értem.

    - Mit nem értesz, nagyapa?

    - Ott voltam amikor születtél, amikor felnőttél, amikor tanultál és edzettél...

    - Ilyen magas szintű kontrollt a fény fölött csak egy valaki képes véghez vinni. - mondta Seph.

    - Lehetetlen. Hisz nekem csak egy unokám van!

    - Mi lehetetlen? Nagyapa...

    - A jelek szerint te vagy a fény gyermeke - felelte Seph. - Nekünk mindannyióknak percekig tartott egy apró fénylő gömböt megidézni, Te viszont ahogy a magasba emeleted a kezet szinte azonnal ragyogni kezdtél. Aztán a végeredmény ott lebegett a feletted.

    - De én nem... én nem lehetek... - hebegte.

    - Nem érdekel. Akkor is megölöm! - szólalt meg Reban s ekkor jött a felismerés a többiekben is. Ha Sabine a fény gyermeke, akkor az ő ikerpárja a sötétség... Devon.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

  • 43. fejezet: A mennyek tornya


    Zodyn látta, hogy Reban körül szinte forrt a levegő és megértette a sura érzéséit ugyanakkor azt sem hagyhatta, hogy az unokája életébe kerüljön egy esetleges bosszú.

    - Van más megoldás is. - szólalt meg végül. - Nem szükséges őt megölni, elég ha elzárjuk.

    - Ez legutóbb sem működött. - felelte Seph.

    - Az teljesen más volt.

    - Miben? - kérdezett vissza a sura.

    - Akkor még gyerek volt és őszintén szólva meg sem fordult a fejünkben, hogy az akkori állapotában meg tud szökni.

    - De miért kellett vele ezt tennetek, nagyapa?

    - Nem hagyhattuk, hogy a sötétség eluralkodjon. Ráadásul ha szabadon garázdálkodott volna kereste volna a fény gyermekét, azaz téged, Sabine.

    - Lényegtelen. - vágott közbe Seph. - Miben lenne ez az új elzárás más mint a régi?

    - Mint mondtam, kifejlesztettük a fény elnyelésénék technikáját. Innentől kezdve azt teszünk vele amit csak akarunk.

    - Egy fénybörtön. Nagyon pillangó!

    - Igen. Az elementáris energiákat, beleértve a fényt és a sötétséget is, lehetséges formálni.

    - Viszont azok csak addig működnek amíg kellő energiát kapnak.

    - Mi sem egyszerűbb ennél. - mosolyodott el Zodyn. - A Nap végig itt ragyog a fejünk felett. S ahogy egy fegyverbe képesek vagyunk energiát áramoltatni, úgy azt lehetséges más tárgyakba is. Mi esetünkben ez egy hatalmas üvegkristály, mely összegyűjti, majd egy megadott pontba vezeti a fényenergiát.

    - Úgy beszélsz róla, mintha.. - szólalt meg Sabine.

    - Megcsináltuk.

    - Akkor miért nem zárták be oda ezt a szörnyeteget?! - csattant ki Reban.

    - Nem tudták. - felelte Gregory. - Nem volt aki aktiválja a kristályt.

    - Valóban. De most már van. - felelte az öreg sámán majd unokájára nézett. - S ezzel őt örök rabságba, téged pedig biztonságba helyezünk.

    - Hol van ez a hely? - kérdezte Seph.

    - A Chunjo birodalom szívében, a hegyek között.

    - A mennyek tornya. - mondta Gregory. - Hallottam már róla pletykákat, hogy milyen okokból lett megépítve.

    - Most már tudod. - felelte Zodyn, Gregory pedig bólintott. A mennyek tornya egy hatalmas építmény volt, melynek igaz céljáról csak a Chunjo birodalom legfelsőbb szervei tudtak. Sok találgatás volt a torony létének okaira. Többek között fekete mágia, fegyverkísérletek és hasonló mendemondák terjedtek, ám a torony igazi célja, hogy féken tartsa a sötétséget. Maga az épület nem széles, vagy nagy terjedelmű, viszont annál magasabb.. és mélyebb. Ugyanis, míg a torony tetején egy hatalmas kristály található, addig

    mélyen a belsejében egy üvegbörtön van kialakítva. Az ember azt gondolhatná, hogy egy üvegből készült zárka nem valami erős, viszont az üveget a Napból nyert fény táplálja. Legalábbis a tervek szerint, hiszen eddig még nem volt alkalmuk aktiválni. A Chunjo mérnökök tehát úgy tervezték a torony mélyén lévő szobát, hogy minden oldala üvegből van, mely a fénytől folyamatosan világít. A falak, a mennyezet, de még a padló is megállás nélkül erős fényt kibocsátva gyengíti a bent raboskodó személyt. Az erős fény mellékhatása lehet a vakulás, illetve alvászavar, viszont ez a tervezőket egy cseppet sem érdekelte. Az egyetlen cél, hogy a bent raboskodó sötétség ne tudjon kiszabadulni.

    - És éjszaka? - kérdezte Reban. - Akkor mi tartja féken ezt a szemétládát?

    - A kristály az elhelyezése és szerkezete okán pár óra alatt több hétre elegendő fényt képes elnyelni. Az éjszaka pedig nem tart örökké, de számításaink alapján 12 óra leforgása alatt körülbelül 4-5 hónapra elegendő energiát képes felhalmozni.

    - Nagyszerű. Már csak egy kérdésem van. - szólalt meg Seph. - Hogyan visszük át a börtönbe?

    - Nos, úgy hiszem, hogy a nemrég megtanult fénygömbökkel pár óra harcképtelenné tudjuk őt tenni. Ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy elszállítsuk és bezárjuk.

    - Ó. Viszont ha a fénygömbünk túl erős akkor abba belehal és az nem lenne tulipán.

    - Én úgy gondolom, hogy egyedül csak a fény gyermeke tudja őt megölni. - felelte Zodyn. - Sabine pedig csak most szembesült igazi erejével.

    - Logikus. - mondta Seph. - Devon évek óta harcol és használja a sötétséget, egy kezdő fénysámán aligha tudna végezni vele.

    - Akkor ha ezt megtárgyaltuk menjünk és verjük a földbe azt a rohadékot! - zárta le az eszmecserét Reban, majd sarkon fordult. Zodyn bólintott, majd a többiekkel együtt a sura után indult. Ha sikerrel járnak akkor már csak a Beran-Setaou marad hátra. Tőlük pár kilométerre, a csatatéren javában dúlt a harc. Soverus és társai fáradhatatlanul vágták le egymás után a lélekbarlang teremtményeit. Ettől függetlenül a harc végkimenetelének mérlege nem feléjük billent, ugyanis a szörnyek megállás nélkül másztak elő a mélyből. Ameddig a lélekbarlang nem lesz bezárva addig semmi esélyük a győzelemre.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

  • 44. fejezet: Fordulópont


    Soverusék tovább harcoltak, próbálták visszatartani a lélekbarlangi szörnyeket. Segítségükre voltak még a túlélő katonák és noha sokkal erősebbek voltak a jégből álló teremtményeknél, sajnos az egyre növekvő túlerő nem sok jóra engedett következtetni. Mert bár nagyon gyorsan és viszonylag könnyedén vágták át magukat a jég rovarokon és a gyilkosbálnákon, mire levágtak ötöt, tizenöt új mászott elő a barlangból.

    - Ameddig nem tömjük be azt a lyukat nincs esélyünk. - szólalt meg Tuir.

    - Egyetértek, viszont egy ekkora krátert nem lehet csak úgy lefedni.

    - Hát, akkor nézzük meg odabentről. - reagált Tuir és Herad eszmecseréjére Orion.

    - Meg tudjátok csinálni? - kérdezte Soverus, miközben épp egy hatalmas jéggólemmel harcolt.

    - Megoldjuk. - felelte Tuir vigyorogva. - Csak jó lenne egy kis ösvényt vágni, hogy odajuthassunk.

    - BÍZD AZT IDE! - ordított Nyka és már változott is át állati formájába. A harcosok ezt követően csak annyit láttak, hogy egy tigris ugrál, körülötte meg mindenki más fekszik. - MÉGIS MIRE VÁRTOK?! - ordított vissza a bámészkodó hármasnak akik azonnal, a tigris által szó szerint kitaposott úton megindultak a lélekbarlang felé. Eközben Venczel és Devon között is javában zajlott az adok-kapok. Bár, az igazat megvallva az egész úgy nézett ki, hogy Devon folyamatosan támadott, míg Venczel amit tudta védte, amit nem azt pedig a teste szinte azonnal regenerálta. Amikor pedig lehetősége adódott visszatámadni élt is vele, bár ezeket a próbálkozásokat Devon könnyedén kikerülte. A halhatatlan test egyik hátránya, hogy nagyon lelassítja a harcost, függetlenül attól, hogy átjárja őt, vagy sem a harci mámor. Venczel harci stratégiája tehát az üss én meg majd állom a pofont elven alapult. Bár nem volt látványos, viszont időt nyert vele társainak. Ettől függetlenül a harc nem húzódhat el sokáig, ugyanis a katonák fáradnak és létszámuk csökken, az ellenség pedig egyre nagyobb és nagyobb számban jelenik meg a csatatéren. A barlang bezárása tehát rendkívül fontos volt, mondhatni ha nem sikerül akkor a csata az emberek haláláig tart majd.

    - Tüzes kis cica ez. - jegyezte meg Tuir, miközben úgy sétáltak a szörnyek tetemei között mint a királyok.

    - Csak meg ne hallja, mert aztán alád gyújt! - felelte Herad, majd mindketten elnevették magukat.

    - Itt vagyunk. - törte meg a nevetést Orion, majd megállt a szakadék szélén. Lent a mélyben rengetegen voltak. Jégoroszlánok, gólemek, gyilkosbálnák, jetik, jégrovarok és a kegyetlen setaou sereg katonái egyaránt igyekeztek a felszínre jutni.

    - Ki ugrik elsőnek? - kérdezte Tuir, mire Herad azonnal felelt.

    - Ne legyél ostoba.

    - Ahogy nézem pont egy nagyobb terem fölött omlott be a mennyezet. - mondta Orion és nem tévedett. Sőt, a lélekbarlang legnagyobb terme, maga Beran-Setaou lakosztálya látta meg a napvilágot. A beomlott mennyezet törmelékein át pedig több oldalról is út nyílt a felszín felé.

    - Az ott nem egy kapu? - mutatott a terem legtávolabbi végére Herad.

    - De bizony az. - felelte Tuir miután jól szemügyre vette a termet.

    - Ha azt a kaput valahogy be tudjuk zárni több lény nem lesz képes feljönni.

    - Mármint azokon kívül akik a teremben vannak. - egészítette ki Tuir Heradot.

    - Nos, igen, viszont ekkora lyukat csak úgy tudnánk elzárni ha rádöntenénk egy hegyet. Az viszont lehetetlen. - magyarázta Orion.

    - Ó, emlékeztek még Nyali-fali Sisire?

    - Tuir, ez mégis, hogy jön ide? - kérdezte Herad.

    - Hát, amennyit ő összezabál elég lenne csak beleülnie ebbe a kráterbe. De a fél segge még így is a sziget másik végéig érne.

    - Tuir... ezt nem kéne - rázta a fejét Herad.

    - Aztán attól a sok kajától tuti beindulna a gyomra aztán szépen elgázosítaná az egész barlangot.

    - Tuir. - szólalt meg Herad ismét.

    - Mi az?

    - Nyali-fali Sisi történetesen Orion huga.

    - Ó... hát... szerintem ha berobbantjuk az ajtót nem jön át rajta senki, ezeket itt lent meg levágjuk és kész.

    - Majd figyelek, hogy élve, sértetlenül juss ki a barlangból. - jegyezte megy ironikusan Orion, Tuir pedig bár nagyon szerette volna, nem tudta elfolytani a belőle kitörő nevetést.

    - Jaj, ne haragudj, na. Csak vicceltem. - mondta, majd mikor Orion elfordult, Tuir vízszintes irányban megrázta a fejét. Herad pedig mosolyogva legyintett.

    - MOZGÁS, IDIÓTÁK! - lepte meg őket ordításával Nyka, majd azzal a lendülettel berúgta Tuirt a barlangba. Herad és Orion pedig habozás nélkül követték társukat, míg végül a már emberi alakot öltő harcosnő is utánuk ugrott.

    - És most? Hogyan tovább? - kérdezte Tuir fejét vakarva. Válaszul Nyka ismét tigrissé változott.

    - Tiétek a kapu, enyém a csürhe. - felelte végül, majd újfent pusztításba kezdett.

    - Hallottátok. - mondta Orion, majd a kapu felé vette az irányt.

    - Hát, akkor zúzzuk be azt a kaput. - mondta Tuir. A terem szinte tele volt a szörnyekkel, ráadásul a kapun keresztül folyamatosan özönlöttek be újabb és újabb lények. Nyka bár gyorsan és hatékonyan redukálta az ellenséget, nem tudott tiszta folyosót nyitni a kapuig, így a három harcosnak át kellett verekednie magát jó néhány bestián, míg a kapu közelébe ért. Ekkor Herad megszólalt.

    - Amíg átjáróházként használják nem tudunk vele mit csinálni.

    - Tehát valakinek át kell mennie a túloldalra és feltartani a dögöket. - mondta Orion.

    - Rendben van, vállalom. - felelte Tuir. - Orion úgy is kibelezne ha innen kijutnék...

    - Hát, ha lehetséges juss vissza épségben. - mondta Orion, majd folytatta. - Elvégre én magam akarom kitekerni a nyakad. - Tuir kezdeti mosolya így az arcára fagyott, de aztán összeszedte magát és bólintott. A kapu nem volt igazán nagy. A legnagyobb teremtmények, a gólemek közül is egyszerre csak két-három fért át rajta. Túloldalán egy hosszú folyosó volt ahonnan végtelen szempár figyelte a három harcost.

    - Ha jelt adok csapjátok szét. - mondta Tuir, majd teljes lendülettel a kapun áthaladó lények közé vetette magát. Herad és Orion pedig a már átjutott szörnyeket vette célba. Eközben Nyka a háttérben tovább tizedelte a jégszörnyeket és setaoukat. Az erőfeszítéseiket végül siker koronázta, ugyanis Tuir átért a kapu túloldalára. - Most! - kiáltotta, mire a két harcostársa háromirányú vágásokkal vette célba a kaput és a környékén lévő falakat és mennyezetet. Nem is kellett sok és a kaput tartó pillérek megrepedtek s az eddig a falba felhúzott tömény szikladarab, mely a kaput zárja, megmozdult. Ekkor Orion és Herad a száguldást vetette be, ennek következtében a hatalmas kapu tovább repedt, míg végül megadta magát. Tuir, látván az eseményeket visszafordult, és igyekezett még a kapu beomlása előtt átérni a túloldalra.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

  • 45. Fejezet: Fény


    Sűrű, fullasztó por lepte be az egész termet ahogy a hatalmas ajtó a padlónak csapódott.

    - Atért? - kérdezte Herad.

    - Nem tudom, nem látok semmit. - felelte Orion.

    - Naná, hogy átért! - kuncogott nem messze tőlük Tuir. Átért, bár ennek csak egy hajszálnyin múlott. A vértjét és ugye az arcát is teljesen belepte a por és bár vigyorgott, tudta ő is, hogy majdnem a túloldalon rekedt. A felszínen lévő katonák közül páran láttak, hogy a lélekbarlangban lévő hadművelet sikeresen volt.

    - BEZÁRULT A KAPU! - kiáltották többen is, mire hatalmas üdvrivalgás és ováció tört ki a csatatéren. A katonák már az erejük végét járták, ugyanakkor ez a hír szó szerint feltöltötte őket. Van remény, ráadásul már elérhető távolságban. A tudat, hogy az ellenség létszáma ettől a perctől kezdve véges hatalmas morális löketet adott mindenkinek. A sárkány serege többé nem töltötte fel a sorait, így a képzeletbeli mérleg már az emberek oldalára billent. Érezték is ezt a setauo katonák és az barlangból előmászott szörnyek is. Az ő harci kedvük jóval lecsökkent és sokkal könnyebben legyőzhetőbbe váltak. Eközben a Nyka, Tuir, Herad és Orion kvartett is kimászott a lyukból és ők is becsatlakoztak a felszíni harcba. Mindenkiben lángolt a harci tűz, az emberek érezték, hogy a harcot rövid időn belül lezárhatják. Sőt, biztosak voltak benne.

    - Nézd a sok szánni való szerencsétlent. - szólalt meg Devon. - Nem tudjuk ki ellen harcolnak.

    - Ahogy te sem! - felelte Venczel majd lesújtott fegyverével.

    - Ugyan már. - mondta Devon, miközben kitért a harcos támadása elől. - Nem vagyunk egy súlycsoportban.

    - Mégis itt állok és harcolok veled. - válaszolt Venczel.

    - Ennek csupán annyi oka van, hogy nincs veled bajom, sőt egész szórakoztató az ellened vívott harcom.

    - Ó, vagy úgy. - húzta fel a szemöldökét a harcos. - Pedig én már azt hittem, hogy nem bírsz velem. - mondta, s szavaiból erősen érződött az irónia.

    - Túlbecsülöd az erőd. - felelte Devon, majd megkerülte Venczelt és többször is belé megsebesítette őt.

    - Megszúrhatsz, megvághatsz, padlóra küldhetsz, de megtörni nem fogsz. Nincs semmid ellenem, a sérülések amiket okozol szinte azonnal begyógyulnak. Te is nagyon jól tudod, hogy nem tudsz végezni velem.

    - Valóban? - kérdezte meglepődve Devon. - Igazából már kezd sértő lenni ahogy beszélsz. Akkor zárjuk le egyszer s mindenkorra.

    - Zárjuk le. - felelte Venczel, miközben Devon felemelte a sisakját, így már szabadon volt a szája és az orra is. . A másik kezén az ujjaival egy kört formált majd a szája elé helyezte, majd vett egy nagy levegőt. A harcos érzékelte a mozdulatsort és eltakarta az arcát, aztán hirtelen minden zöldes színű lett körülötte. A szemeit csak résnyire nyitotta ki, viszont az is borzasztóan irritáló volt és valószínűleg ha továbbra is a látására szeretne hagyatkozni akkor könnyen megvakulhat. Nem maradt más hátra, minthogy az emlékezete alapján tájékozódjon. Nem messze tőlük volt egy kiálló szikladarab, talán ha odaér.

    - Nem mész te sehová. - rúgott bele Devon, mire Venczel a földre került. - A tested bámulatosan regenerálja a felszíni sérüléseket. A sejtjeid szinte pillanatok alatt összeállnak és a rendszer ahogyan ezt a folyamatot fenntartod páratlan. Viszont mint mindennek, ennek is megvan a gyengepontja, ami nem más mint a méreg. A méreg ami nem vág, nem tép, nem okoz felszíni sérülést. Viszont megtámadja a szerveid, a tested minden porcikájának minden egyes testét. Bár, ami azt illeti hazudtam. Ha hosszabb ideig a méregfelhőmben maradsz akkor a bőröd is lassan bomlásnak indul. S ha belélegzed többé regenerálódni sem fogsz, ugyanis a sejtek, melyekkel segítségével gyógyítod a tested nem lesznek képesek többé egyesülni, sem pedig osztódni. - magyarázta, miközben a harcos ismét megpróbált valamilyen irányba elindulni de Devon azon nyomban visszarúgta a helyére. - Hiába próbálkozol. Innen nincs kiút. Még talán pár percig bírod levegővétel nélkül, de aztán vége. Sőt, ha igazán könyörtelen lennék összevagdosnálak, hogy a méreg a sebeiden keresztül jusson a testedbe. De nem vagyok ilyen kegyetlen. - mondta. - Tudod, szánlak és sajnállak. Ha félre álltál volna minden máshogy alakult volna. Viszont nem tetted és ezért most az életeddel fizetsz. - fejezte be mondandóját, majd csendben nézte tovább szenvedő harcost. Venczel tudta és egyetértett azzal amit Devon mondott. A méreg ellen az erős test nem ér semmit, ráadásul semmit sem lát és ha levegőt vesz a méreg bekerül a szervezetébe. Szeretett volna elmenekülni, viszont nem volt erre lehetősége. A szívverése kezdett lelassulni, szédült és teljesen elgyengült. Közel volt már ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét, azzal pedig megpecsételődik a sorsa.

    - Ezer szélvihar tisztítsd meg ezt a gyilkos levegőt! - kiáltotta egy öreg hang, majd egy óriási széltölcsér jött létre a méregfelhő szívében.

    - Zodyn. - motyogta Venczel, majd eszméletét vesztette.

    - Épp időben. - mosolygott Devon.

    - Letörlöm azt a vigyort az arcodról, te szörnyeteg! - felelte Zodyn, mire Devon visszaigazította sisakját úgy, hogy az orra és szája ismét fedve volt. - Mielőtt véged lesz az a sisak lekerül a fejedről és látni fogom az arcod!

    - Hát akkor vedd le. - mondta a lehető legnagyobb nyugalommal Devon. Eközben Gregory és Seph az ájult Venczel mellett teremtek. - Ó, ne zavartassátok magatokat. Vigyétek csak. Ha megakartam volna ölni már úgyis halott lenne.

    - Megfizetsz mindenért! - folytatta a szópárbajt az öreg sámán, mire Devon csak megrázta a fejét.

    - Rendbe fog jönni. - mondta Gregory miután gyorsan megvizsgálta a harcos állapotát.

    - Hála az égnek. - sóhajtott fel Seph. - Féltem, hogy elkéstünk.

    - PIPACS! - felelte mérgesen Gregory, majd együttes erővel felemelték Venczelt. - Ezt nem bocsátom meg neked! - mondta Devonnak a sámán, aki csak vállat vont. Ezt követően biztos távolságba vitték a harcost.

    - Még valaki? - kérdezte Devon.

    - Igen! Én! - kiáltott Sabine, a feje felett pedig egy hatalmas fénygömb lebegett.

    - Számodra itt a vég! - szólalt meg Reban majd ő is megidézett egy fénygömböt. S ugyanúgy tett Seph, Gregory és végül az öreg Zodyn.

    - Sötétség gyermeke, lesújtunk rád a fény végtelen ragyogó hatalmával! - kiállta az öreg sámán s a fényes gömböt Devonra hajította. Reban, Seph és Gregory nem haboztak és ők is végre hajtották a támadást. A négy ragyogó energiabomba egyszerre találta el Devont, aki csak meglepődve állt. - Rajtad a sor, gyermekem! - szólította fel unokáját aki felett addigra már a többiekénél vagy tízszer nagyobb fénygömb lebegett. A lány behunyta a szemét, úgy koncentrált. Először mi négyen, egyszerre megtámadjuk, aztán te lezárod a harcot egyszer s mindenkorra, így szólt a terv. Sabine kifújta a levegőt, kinyitotta szemeit, majd minden erejét beleadva, ő is Devont vette célba.

    - Sötétség gyermeke. - motyogta a meglepődött Devon, miközben a fénygömb telibe találta, melyet egy mindent elsöprő erejű robbanás követett. Sem az emberek, sem pedig a lélekbarlangból felszabadult sereg nem tudta mi történik. Az egész annyira gyorsan történt. Pár perccel ezelőtt még zöld méregfelhő lepte be a csatateret, aztán egy tornádó, melyet egy vakító fényvillanás követte. S ez a fény szinte az egész Sárkány völgyet bevilágította. A robbanáskor felszabadult fény alapú energia annyira erős volt, hogy a szigeten lévő virágok pillanatok alatt kinyíltak. A fák lombkoronái ismét zöld koronát növesztettek s a fű is ismét sűrűn lepte be a harcoktól kitaposott talajt. A fény tápláló erejéből az emberek is bőven profitáltak. A sérüléseik begyógyultak, erejük visszatért. Ráadásul a sötétségből kiszabadult setaou sereg és a jégszörnyek mind vagy szerte foszlottak, vagy pedig azonnal elpárologtak. Percek kellettek mire az emberek felfogják, láthassák mi történt körülöttük. Az éltető fény energia szépen lassan kezdett elhalványulni, majd szertefoszlott. Devon mozdulatlanul állt, miközben a sisakja és páncélzata apró darabonként a földre hullott.

    - Nem... ez nem... ez nem lehet... - hebegte a lány, miközben szemei megteltek könnyekkel. Devon arcát többé nem takarta a sisak.

    - Sötétség gyermeke. - motyogta.

    - Santi? Tényleg te vagy az?


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

  • 46. fejezet: A sötétség gyermeke


    Devon továbbra is csak állt és bár a páncélzata atomjaira porladt, a testét eltakaró öltözéke és ő maga is sértetlen volt. Behunyta a szemét, majd vett egy nagy levegőt és megszólalt.

    - Köszönöm. - mondta, majd a lányra nézett, Sabine pedig a nagyapjára.

    - Ez lehetetlen. - hebegte Zodyn. - Egy ilyen erejű támadás, ráadásul az egész tiszta fény energián alapult... Nem értem. A legjobb esetben is eszméletlenül kellene a feküdnie.

    - Valamit rosszul csináltunk. - mondta Seph.

    - Nem, nem csináltunk. - válaszolta Zodyn.

    - Nem értitek, ugye? - kérdezte gúnyosan Devon, vagyis ahogy a nyugati birodalomban ismerik, Santi. - Pedig igazán egyszerű.

    - Santi... - mondta halkan Sabine. - Miért?

    - Tudod a választ. Mindannyian tudjátok. - felelte.

    - Tévedsz, én nem tudom és már semmit sem értek.

    - Az egész akciótok azon a feltevésen alapult, hogy én vagyok a sötétség gyermeke és így fénnyel támadtatok rám. Az igazat megvallva ez a kialakult helyzet egyszerre szánalmas és komikus is egyben. - mondta Santi, majd Zodynra fordította tekintetét. - Hiszen a sötétség gyermekét megöltétek.

    - Santi, kérlek.. - könyörgött a lány. Nehezen feldolgozható volt az a tény, hogy az ügyetlen, mindenkinek láb alatt lévő fiú legyen Devon. Elvégre Devon nagyon erős, Santi pedig annyira szerencsétlen volt. Ez nem lehet a valóság.

    - Sabine. - fordult ezúttal a lányhoz. - Veled semmi bajom, ami azt illeti, te azon kevesek egyike voltál akik rendesek voltak velem.

    - Akkor miért tetted? -kérdezte Sabine, miközben a harc végeztével Soverus és a többiek ismét csatlakoztak a csapathoz.

    - Édes macikám! Hát mi lett veled? Ki tette ezt veled? - kérdezte aggodalmasan Nyka Venczeltől, aki még mindig kábult állapotban feküdt.

    - Miről maradtunk le? - kérdezte Tuir.

    - Hát, úgy volt, hogy győzünk, de az a szörnyeteg még mindig talpon van. - felelte Seph.

    - Nem én vagyok a szörnyeteg. - reagált Seph megjegyzésére Santi. - Hanem Ő. - mutatott Zodynra.

    - Egyetértek. Amit veled tettünk nem volt helyes és nincs rá bocsánat. Nem telik el nap anélkül, hogy ne gondolnék a múltbal elkövetett borzalmakra.

    - Ez őt nem hozza vissza. - felelte Santi.

    - Kicsodát? - kérdezte Soverus.

    - A testvéremet. - jött a válasz az egész társaság legnagyobb megdöbbenésére. - Egy valamiben nem tévedtetek, akit akkor megkínoztak, kútba zártak az valóban a sötétség gyermeke volt. A többi viszont baromság. - magyarázta, majd ismét a lányra nézett. - Azt hittétek, hogy ő a fény gyermeke, pedig nem. A fény gyermeke én vagyok és ezért nem volt rám semmilyen hatással a korábbi fényrobbanás. Mondhatni csak jól laktam tőle.

    - Ez nevetséges. Hisz az unokám uralja a fényt! - kiabálta Zodyn.

    - Mert egyszer gyerekként akaratom ellenére megosztottam vele az erőm egy részét. Ami azt illeti őt tekintettem az egyetlen barátomnak. - magyarázta, majd a lányhoz fordult. - Az első alkalommal, amikor virágot szedtem neked és te megöleltél nagyon boldog voltam. Átjárt a fény, mindkettőnket.

    - Azok a virágok hónapokig nem hervadtak el. - mondta halkan a lány.

    - Onnantól kezdve mindig virágot vittem neked. Azt akartam, hogy barátok legyünk.

    - Szóval nem vagytok testvérek? - vágott közbe Reban.

    - Nem vagyunk. - felelte Santi.

    - Akkor megölhetlek. - mondta Reban és már rontott volna is neki Santinak, ám akkor Soverus elé állt.

    - Ne rohanj a vesztedbe, kérlek.

    - Állj félre az utamból, Soverus!

    - Egy újabb baromság. - szólalt meg Santi.

    - Micsoda? - kérdezte Herad.

    - Ismerem én is a legendát, a nincs fény sötétség nélkül történetet. Ha ebből bármi is igaz lenne én sem élnék.

    - A fiú nem halt meg, ezért vagy te is életben. - felelte Zodyn.

    - Fyr anyám karjai közt halt meg. Tudom, mert ott voltam. - mondta. - A szellem erdőben temettük el.

    - Ez borzasztó. - mondta halkan Sabine.

    - Anyám két fiú gyermeknek adott életet. - kezdett bele a történetbe Santi.

    - Sybillának csak egy fia volt és az te vagy. - jegyezte meg az öreg sámán.

    - Tévedsz. Ikrek voltunk. És ez a a kontinensen élők szerint rossz ómen. Ezért a szüleink úgy döntöttek, hogy külön utakon folyatják tovább. Nagyon szerették egymást, viszont áldozatot kellett hozniuk. Úgy döntöttek, hogy én anyámmal maradok, míg a testvéremről apám gondoskodik. A rossz nyelvek azt beszélték, hogy apám csak alkalmi kapcsolatra vágyott és amint én megszülettem ő lelépett. Ez sértő, viszont anyám sosem vitatkozott ezzel, mert amíg az emberek ebben a hitben vannak nem derül ki a családunk titka. Aztán egy nap Fyr felfedezte az erejét és sajnos ezt a lehető legrosszabbkor tette. A faluban ahol végül apám és a testvérem letelepedtek épp vendégül fogadott pár magas rangú személyt. Köztük volt Eygor és..

    - És én is. - egészítette ki Zodyn.

    - Valamilyen ünnepség volt és rengeteg tűzijáték és petárda robbant. Fyr pedig érzékeny volt a fényre, főleg az erős villanásokra, így akarata ellenére sötétségbe borította a falut. Ezt követően megverték és szomorú kimondani de ez az én szerencsém. Olyan sérüléseket, hogy már nem hasonlított korábbi mivoltára, ráadásul elkezdtek rajta kísérletezni. Élve boncolták, amputálták a végtagjait majd újra összevarrták. Szörnyű volt.

    - Már megbocsáss, de ezekről honnan a fenébe tudsz? - kérdezte Nyka.

    - Kötelék volt köztünk. Amit ő érzett és látott azt éreztem és láttam én is. Kommunikáltunk egymással és bár születésünk óta csak egyszer találkoztunk nagyon szoros kapcsolat volt közöttünk.

    - És az apád? Miért nem vigyázott rá? - tette fel következő kérdését Nyka.

    - Nem tudom. Attól a naptól kezdve nem hallottunk felőle. Az egész esetről is csak onnan tudok, hogy végig kapcsolatban voltunk. Mindent amit vele tettek én is éreztem. Éreztem a félelmét, a fájdalmát és a reménytelenséget. Évekig tartották így fogva. Egy nap végül valahogy sikerült kimásznia a mély kútból és bár sosem járt Bokjungban, mégis haza talált. - Ekkor már több katona is köréjük gyűlt és mindannyian hallgatták Santi történetét. - Bekopogott, majd amikor anyám ajtót nyitott ő pedig a karjaiba zuhant. Annyira el volt már gyengülve, hogy egy szó sem hagyta el a száját, viszont mosolygott és úgy hunyta le a szemeit. Attól a naptól kezdve nem éreztem többé semmit. Sem a fájdalmát, sem a szenvedését. Halálával a kötelékünk megszakadt - mondta lehajtott fejjel, majd folytatta. - Anyám végül a bánatba halt bele, én pedig megfogadtam, hogy bosszút állok mindezért. A haragom és a bosszúszomjam akkora volt, hogy azt a sárkány is megérezte, így szólított és arra kért csatlakozzak hozzá. Közös a célunk és együtt erősebbek vagyunk, így hát miért ne, gondoltam. Az első lépésem az volt, hogy lemészároltam mindenkit abban a faluban ahol Fyrt elfogták, majd ezt követően kiűztem a démonokat a toronyból. A pusztítást természetesen a démonok számlájára írták. Végül pedig egyenként lemészároltam mindenkit aki felelős volt azért ami történt, illetve egy kivételével mindenkit. - utalt Zodynra. Ezt követően felemelte jobb karját és körülbelül egy egy méter átmérőjű fénygömböt idézett meg és egyúttal hajított is el a lélekbarlang irányába. Az energialabda pedig becsapódott és darabjaira törte a setaou sereget elzáró hatalmas kaput. - A testvéremnek csak azért kellett meghalnia, mert az emberek félnek a sötétségtől. Rossznak, gonosznak tartják és mindenáron el akarják pusztítani. De attól, hogy valami a sötétségből született még nem jelenti azt, hogy gonosz és hogy ártani akar másoknak. - eközben a lyukból ismét özönleni kezdtek a jégszörnyetegek és a setaou katonák is, Santi pedig ismét megszólalt - Ironikus ez az ellentét, hogy a világot pont a fény fogja elpusztítani és nem a sötétség. A fény, amitől senki sem tart, senki sem fél és lám mégis itt tartunk.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

  • 47. fejezet: A holdfény szellemei


    A Hold ismét vörösen ragyogott az égen, fénye pedig bevilágította az erdőt. A fák, bokrok és az aljnövényzet fehér színét úgy változtatta át halványrózsaszínné, mint amikor egy gyermek fest ceruzával. A fák kék törzse pedig lilás árnyalatban tündökölt a sötétségben. Gyönyörű volt, ugyanakkor nagyon félelmetes is. Sem egy daloló madár, sem egy megrezzenő bokor, de még a szél sem fújt. Mintha megállt volna az idő. Síri csend volt, ezt a csendet egy, a fák közül kilépő alak zaja törte meg. A tisztás közepén egy kőszikla volt, rajta pedig megannyi ismeretlen, ősi jel. Az alak megérintette a követ, mire a hold rávetette vörösen izzó tekintetét. Ekkor az alak a világ egyetlen fényforrását jelentő égitestre emelte tekintetét, melyet maszk takart. Xisto volt az. Ekkor a Hold tízszer megvillant, majd gömb formájában a földre szállt, egyenesen az erdő őre mellé.

    - Összeszedtem őket. - mondta Xisto, miközben a Hold alakot váltott.

    - Itt vagyunk, mind a tízen.

    - Helyes. - felelte az árny, miközben újabb alakok léptek elő a fák mögül.

    - Remélem jó oka volt annak, hogy ide rángattál minket! - szólalt meg az egyik.

    - Mi a bajod róka, talán megzavartak a semmit tevésben?

    - Hallgass, majom! Nekem mégis csak több teendőm van mint neked, aki egy barlang mélyén vergődik naphosszakat.

    - Látod a botom? Felnyomjam a seggedbe?

    - Elég legyen. - szólalt meg egy harmadik alak. - Nem ezért vagyunk itt.

    - Nem. - felelte az erdő őre, majd levette kezét a kőszikláról.

    - Először is köszönöm, hogy vettétek a fáradságot és megtiszteltetek a jelenlétetekkel. - szólalt meg ismét az árny.

    - Mintha lett volna választásom.

    - Van. Szabad akaratotokból vagytok itt, senki sem kényszerített benneteket.

    - És minek az apropóján lettünk összehívva? - kérdezte egy másik alak.

    - Biztosan tudod. - felelte egy másik. - Visszatért.

    - Ugyan ki?

    - A sárkány. - felelte Xisto.

    - Nem csupán visszatért, hanem feltört a mélyből és egy végtelen sereg áll mögötte.

    - Az nem az én bajom. - mormolta egy a többinél jóval nagyobb alak. - Ha felperzseli a világot abból csak sivatag lesz, az pedig engem nem zavar.

    - Nem csak erről van szó. - mondta az árny. - A sárkányisten ellen vonul.

    - Akkor ostoba.

    - Vele van a fény. - felelte az árny. - S ha Baljit-Elvedin elbukik akkor vége a világnak. Ez pedig rátok is kihatással lesz.

    - Nahát, nahát. Az a ravasz vén gyík! Hát ezt hogy hozta össze?

    - Az embereknek hibáztak. - felelte az erdő őre.

    - Hát, akkor ez az emberek harca.

    - Nem az, sosem volt az. A világon egyformán osztoznak az emberek és a tíz király népe is. - mondta az árny.

    - Most is zajlik a harc a völgyben. - mondta a Xisto. - S jelenleg az ott küzdő katonák választanak el minket az elmúlástól.

    - Mi sosem múlunk el. - szólalt meg egy másik alak is.

    - Nem biza! Örökké létezni fogunk, ahogy ez a szép kis hely is!

    - Na, ilyet se mondtál még, te ostoba majom!

    - Ki az ostoba te bolhás pincsi?

    - Ti ketten! Hagyjátok már abba!

    - Na nézd, a cicamicának nem vitte el a cicamica a nyelvét! - gúnyolódott a majom.

    - Egy szó mint száz, ahogy a forrófejű mondta, mi időtlenek vagyunk.

    - Azok, mi mindannyian. De kérdem tőletek, mit érnek a királyok ha magukra maradnak? Mondjátok meg nekem mit ér egy királyság a népe nélkül? Mire mentek a végtelen időtökkel? - kérdezte az árny, majd folytatta - Ahogy az emberek és minden élőlény, úgy ti a tíz szellemkirály is Bahar-Taraji hagyatéka vagytok.

    - Engem nem zavar ha egyedül maradok. Úgy is mindig egyedül vagyok.

    - Nekem azért hiányoznának a majmaim.

    - Még ha úgy döntünk, hogy segítünk, akkor sem érdemlik meg. Az emberek annyira tudatlanok és gonoszak!

    - Ezt csak azért mondod mert nemrég csúnyán helyben hagytak.

    - Nem figyeltünk, azért.

    - Ó, hát nem is feltételeztem mást.

    - Ha látunk, helyben széttépjük mindet.

    - Én inkább a remény szikráit, küzdeni akarást és elszántságot láttam egy kis csoportjukon.

    - Hát, ezt megint szavazással fogjuk eldönteni, mint eddig mindig.

    - Akkor szavazzunk.

    - Szavazzunk. - s a vérvörös Hold ismét tízet villant, ezt követően pedig a szellemek távoztak. Az erdőben ismét a síri csend lett az úr.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

  • 48. fejezet: Vér és hamu


    Az erőviszonyok pillanatok alatt felborultak. A sárkány serege teljesen körbevette azt a párszáz katonát akik még talpon voltak. Az remény lángjai melyek percekkel korábban még minden ember szemében vadul táncoltak szinte teljesen kialudtak. A harci kedv, az eufória és az elszántság szinte eltűnt a csatatérről. Ott álltak, körül véve a sötétséggel és az egyetlen fény mely beragyogta a völgyet az a fény volt, mely a sötétséget hozta el. S mikor az emberek azt hitték, hogy ennél már rosszabb nem lehet az ég szinte ketté vált és a felhők közül alá szállt a pusztítás istene. Lassan ereszkedett, majd végül Santi mellett landolt.

    - Végre. - mondta, majd teljes egészében kitárta szárnyait, melyek szinte az egész égboltot eltakarták. Ezt követően összehúzta őket és egy gömb alakú bölcsőt formált velük. A szárnyak teljesen elfedték a testét, majd pár pillanaton belül megdermedtek s végül berepedezve porrá lettek. A porból pedig egy emberi alak lépett elő. Koromfekete vértjénél csak a szeme volt sötétebb. Hosszú, sűrű haja mely egészen a háta közepéig leért szintén fekete volt. Kezein nem voltak kesztyűk, lábát pedig nem védte csizma. Az alak végtagjait éles karmok díszítették.

    - Már azt hittem vissza sem térsz. - szólalt meg Santi.

    - Ha ennyi ideig lettél volna börtönbe gyermekem, te is megmozgattad volna a tested minden egyes porcikáját..

    - Szóval csak repültél egy kört.

    - De még mennyire. S nagyon felszabadító volt. - felelete a sötét alak, majd az emberekhez fordult. - Ti is megtapasztalhatjátok. Mindannyian megtapasztalhatjátok milyen érzés felszabadultnak lenni.

    - Ő lenne az? - susogtak a katonák.

    - Igen. Ő az. - felelte Zodyn. - Bátorság.

    - Bátorság. Remény. Csalódás. Félelem. Kudarc. Így ebben a sorrendben. - felelte az alak. - Bátrak voltatok, reménykedtetek, de most nem látok mást csak csalódást, mely a félelemtől bűzlik. De a teljes kudarcot elkerülhetitek. Hajoljatok meg előttem és életben maradtok.

    - Nézd már, alkudozni próbál a gyík. - mondta Tuir. - Mentené a menthetőt.

    - Nagyon jó, sőt briliáns. - szólalt meg hangosan Beran-Setaou. - Poénkodsz, viccelsz. Így próbálod leplezni a félelmet és a benned felgyülemlett összes negatív érzést.

    - Nem félek tőled. - felelte Tuir. - Egyikőnk sem fél. Sőt, ami azt illeti a rusnya dögök sokkal inkább a frászt hozzák rám. De te csak egy bukott isten vagy. - mondta teljes komolysággal a harcos.

    - Úgy van. - szólalt fel az egyik katona.

    - Igazad lehet! - kiáltott egy másik, majd sorra szólaltak fel a többiek is.

    - Kapjuk el!

    - Csak azért repkedett mert gyenge és félt, hogy szétrúgjuk a seggét!

    - Ostobák. - rázta a fejét Santi, majd hátrább lépett pár méterrel.

    - Legyen hát. - mondta Beran-Setaou, majd vett egy nagy levegőt és egy hatalmas tűzgolyót köpött az emberek közé. - Példát statuálok. - s megtörölte a szája szélét, eközben pedig katonák tucatjai égtek hamuvá. Ekkor ismét végignézett az embereken, akik eldobták fegyvereiket és meghajoltak az istenség előtt.

    - Álljatok fel! - ordított Soverus. - Tán elnyomásban akartok élni?

    - Még mindig jobb mint porrá lenni. - felelte az egyik katona.

    - Én inkább hamuvá leszek, minthogy egy olyan világban éljek melyet egy ilyen szörnyeteg ural! - mondta Soverus.

    - Ó, hát ezen könnyen segíthetünk. - felelte a pusztítás istene, majd jelt adott a szörnyekkel teli seregének a támadásra. - Pusztuljatok. Mindannyian. - s lélekbarlang végtelen bestiái megiramodtak s mint a sáskák pusztítottak. Nem válogattak fegyvertelen és még a harcra kész emberek között, akit értek azt támadták. A még párszázas létszám gyors tempóban csökkent, már csak a legjobbak álltak talpon. Ekkor Beran-Setaou hirtelen felemelte jobb karját s sötét serege mozdulatlanná vált.

    - Csak szórakozik velünk. - jegyezte meg Venczel.

    - Mit akarsz, mi a célod? - kérdezte Zodyn.

    - Veled igazán semmi. - felelte Beran-Setaou s még be sem fejezte a mondatot már ott volt az öreg sámán mellkasában Santi tőre.

    - Ne aggódj, vénember. - szólalt a fény gyermeke. - Nem ért fontos szervet, ugyanakkor elvérzel majd, de csak lassan. Annyira lassan, hogy lesz időd végig nézni ahogy hamuvá válik minden amiért küzdöttél és valaha szerettél. - majd kihúzta tőrét, Zodyn pedig a földre rogyott.

    - NAGYAPA! - kiáltotta Sabine, majd az öreg sámánhoz rohant volna, Santi viszont torkon ragadta.

    - Ne haragudj. - mondta, majd leszúrta a lányt.

    - Santi... - motyogta Sabine, miközben könnyek futottak végig az arcán. - Nagyon sajnálom. Nagyon sajnálom azt ami a testvéreddel történt. Sajnálom. Sajn.. - majd elakadt a szava és lehunyta szemeit.

    - SABINE! - kiáltotta Soverus.

    - Visszakapod. - felelte lehajtott fejjel Santi, majd a harcos irányába dobta a lányt.

    - De hisz ő végig a barátunk volt! - szólalt meg egy régi, ám de ismerős hang a még túlélő katonák soraiból. - Santi, hogy tehetted ezt vele?! Ő volt az egyetlen aki tényleg barátként gondolt rád!

    - Darius, hát te is itt vagy?

    - Sabine, ébredj! - pofozgatta gyengéden a lány arcát Soverus, de Sabine semmilyen életjelet nem mutatott. A harcos szorosan magához ölelte őt. - Sabine, kérlek ne csináld. Küzdj! Kérlek küzdj és ne add fel! - de Sabine nem felelt.

    - Rossz dolog ami veled és a családoddal történt. Megbocsáthatatlan. Ugyanakkor az nem jogosít fel arra, hogy ezt tedd. - mondta Darius rekedt hangon s könnyes szemekkel.

    - Sajnálom. Könyörületes és gyors voltam. Nem érzett semmit. - felelte Santi. - Megkíméltem őt a szenvedéstől, s attól a borzalomtól ami hamarosan eluralkodik.

    - Szabad? - kérdezte Gregory a lányt szorosan magához ölelő Soverustól. A harcos nem szólt semmit, csak bólintott. Gregory ezt követően a földre fektette a lányt, majd egyik kezét annak homlokára, másikat pedig a mellkasán lévő mély sebre helyezte.

    - Kérlek mentsd meg őt. - könyörgött Soverus, s ekkor már az ő arcán is folytak a könnyek. - Nem veszíthetem el.

    - Megteszek majd minden tőlem telhetőt. - felelte Gregory, majd behunyta szemeit és minden erejét kezeibe koncentrálta.

    - Mi lesz? - kérdezte türelmetlenül Beran-Setaou. - Úgy látom téged legalább annyira megviselt a dolog mint az embereket. Ki volt ez a lány? - kérdezte, mire Santi megrázta a fejét.

    - Nem lényeges. - felelte, majd előhúzta a másik tőrét is. - Megölöm őket.

    - Helyes.

    - Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk! - mondta Tuir, majd hirtelen ellepték testét a lángok.

    - Pondró. - motyogta az orra alatt Beran-Setaou. - Idegesített. De nem csak ő. Ti mindannyian. Irritáltok. Sőt, ami azt illeti unom ezt a világot. Tudjátok mit? Pusztuljatok egyszer s mindenkorra. - s vett egy nagy levegőt, majd felperzselte az egész csatamezőt. Lángjai nem válogattak, a katonákat és a lélekbarlang szörnyeit egyaránt hamuvá égették.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

  • 49. fejezet: Levéltánc


    A sárkány perzselő tüze pokollá formálta a szigetet. Akik gyorsan reagáltak azok kövek, sziklák mögé rejtőzve védték magukat. Tuir viszont nem, neki nem volt sem ideje, sem esélye reagálni... és még mindig állt a lábán.

    - Egy picit langyos volt, de ezt még melegnek sem csúfolnám. - gúnyolódott.

    - Ez lehetetlen! - méltatlankodott a sárkány. A döbbenetén szinte mindenki más is osztozott, kivéve Soverust, Heradot és Oriont. Ők tisztában voltak azzal, amire végül maga Beran-Setaou is rájött. - Azt hittem, hogy a fajtádnak már rég vége.

    - Túl sokáig szunyókáltál, a világ sokat változott.

    - Ma már mindenki képes valamilyen elementáris energiát használni. - szólalt meg Santi. - S vannak akik többet is.

    - Ne merészeld a lángjaimat a mihaszna bohóckoz hasonlítani. Különben porrá vált volna.

    - Miről beszél ez a rusnya dög? - kérdezte Reban.

    - Arról, hogy a tűzben csak egy valami nem vész el, az pedig maga a tűz. - felelte Venczel. - A csávó nem csupán elementáris energiát használ, hanem minden bizonnyal ő maga egy a természet elementáljai közül.

    - Ahogy mondod. - mosolygott Tuir. - Én vagy a tűz, ők pedig a barátaim föld és víz. - bökött fejével Herad és Orion felé. - De azt hittem ezzel végig tisztában voltál. - vigyorgott.

    - Nem számít. - szólalt meg Santi. - elpusztultok. - s támadásba lendült melyet a harcos csak az utolsó pillanatban volt képes blokkolni. Ezt követően viszont a nindzsa pozíciót váltott és tőrjeivel Tuir lábait vette célba. A harcos ismételten blokkolt, viszont a mozdulatai sokkal lassabbak voltak, mint Santié. A következő támadást már nem tudta védeni. A pengék mélyen a combjaiba hatoltak, melyektől összerogyott.

    - Takarodj. - mondta tőle teljesen szokatlanul komor hangon Tuir, miközben a sebből lángok törtek elő. Santi kihúzta a fegyvereit majd hátrébb ugrott, viszont sokáig nem tétovázott és újabb és újabb csapásokat vitt be. A harcos ettől még több helyről lángolt, majd egyszer csak egy hatalmas robbanás keretében kitört belőle az energia.

    - Ügyes, de lassú. - felelte Santi, ám ekkor védekezni kényszerült. Orion és Herad is beszálltak a harcba.

    - Tényleg védtelenül hagynátok őket? - kérdezte gúnyosan Beran-Setaou mikor látta, hogy Venczel és Nyka is a fegyveréhez nyúlt.

    - A francba!!! - dühöngött Nyka. - Ezért úgy szét rúgom a seggét!

    - Pontosan. - felelte Venczel. - Nem várjuk meg, hogy ő támadjon, mi megyünk!

    - Dehogy jöttök. Más dolgotok van! - mosolyodott el a sárkányisten, miközben setauk százati törtek elő ismételten a barlang mélyéről. A felperzselt táj ismételten tele lett élettel, viszont nem a legjobb értelemben.

    - Ne becsüld le az embereket! - lépett elő Soverus. - Lehet, hogy nem élünk örökké, lehet, hogy nem vagyunk annyira bölcsek, annyira hatalmasak és erősek, mint az istenek, viszont van valamink amiről az istenek fogalmuk sincs.

    - Mégpedig? - kérdezte gúnyosan Beran-Setaou.

    - Hitünk. Mi hiszünk magunkban és hiszünk a körülöttünk lévőkben! Összetartunk függetlenül attól, hogy hová születtünk, függetlenül attól, hogy milyen birodalomból jöttünk, mert hiszünk abban, hogy holnap újra felkel majd a Nap. - mondta mire a katonák szivét elöntötte a melegség, a nyers elszántság. Shinsoo, Chunjo és Jinno katonák most először egyként emelték a magasba fegyverüket.

    - Ostoba. Azt hiszed én nem hiszek magamban?! - kérdezte dühösen, majd folytatta. - Nekem nem kell hinnem, én ugyanis biztos vagyok a dolgomban, a hatalmamban! Én örökké élek ti viszont mind itt vesztek ma!

    - Tévedsz. Pontosan ezért nem fogunk veszíteni, mert élünk és élni akarunk! Újra találkozni akarunk a családjainkkal, a szeretteinkkel. Fel akarjuk nevelni a gyerekeinket. S ezek motiválnak bennünket. Győzünk, mert van veszíteni valónk!

    - Mit ér ez a párszáz elszánt katona az én végtelen seregem ellen? - gúnyolódott tovább a sárkányisten.

    - A saját bőrödön fogod megtapasztalni. - felelte Soverus, mire hangos ovációban tört ki az egész emberi sereg.

    - Állok elébe. - vigyorgott Beran-Setaou, majd jelt adott és a serege az emberek felé vette az irányt. Setaou katonák és a lélekbarlang megannyi ördögi teremtménye egyaránt csak arra várt, hogy kiolthassa a megmaradt emberek életét.

    - Ne féljetek! Nem ez az utolsó nap az életetekben! - bátorította az embereket Soverus, miközben az ellenség rohamosan közeledett.

    - Pusztuljatok! - ordított a sárkány, majd nagy levegőt fett, ám ekkor megfordult a szél és teljesen ellenirányba kezdett fújni. Az emberi alakban lévő sárkány ettől függetlenül tüzet köpött az emberekre. A lángok viszont nem értek célba. Hatalmas fák állták útjukat. Annyira vastagok és annyira sűrűn voltak egymás mellett, hogy a sárkány egyáltalán nem látta az embereket. Ekkor a sárkány ismételten lángokat okádott és folytatta ezt egészen addig míg az utolsó fát is porrá égette. Ám ekkor a szél ismét megfordult s hirtelen minden elcsöndösült, majd korom sötét lett. Sem a sárkány, sem az emberek nem láttak semmit maguk körül. A nyomasztó sötséget kisvártatva villanások törték meg, melyeket fájdalmos ordítások és vadállatok üvöltései egészítettek ki. Ekkor Beran-Setou vissza változott eredeti alakjába, majd egy hatamas lángoszlopot okádva világította be az égboltot. A lángok viszont elvesztek a szélben. A szélben melyben millió és még annál is több apró levél forgott.

    - Mi történik?! - kérdezte felháborodva. - MI TÖRTÉNIK?!

    - Nem dacolhatsz a természettel. - szólalt meg az erdő őre.

    - Ki vagy te?

    - Mi vagyunk a holdfény szellemei. - felelte s ekkor a vérvörös Hold megjelent az égbolton, majd bevilágította a tájat. Bevilágította és megmutatta azt amie senki sem számított. A sárga tigris a majom fejedelem, a pókkirály és a kilencfarkú a setau sereget tépte, míg a láng király, a sivatagi teknős, az óriás szellemfa, a sötét vezető és a fő ork a sárkány serege elé llva védte a megmaradt katonákat. Ekkor megjelent a démon király és magasba emelte a kardját. Ezt hangos morajlás követte, és pillanatok alatt démonok hada lepte el a Sárkányvölgyet. - Egyesül a tíz király népe. -. Eljöttek mindannyian. A démonokon kívül megjelentek az óriási békák, a sivatagi bestiák, a kőmajmok, a pókok, az arahanok, sőt az orkok, a sohan hegy teremtményei, a szellem erdő lelkei és a tűzföld lángoló fenevadjai egyaránt.

    - Ez hihetetlen! - csodálkozott Soverus, majd a katonákhoz fordult. - Mire vártok még?! Támadás!!! - s az emberek serege a tíz király seregével kiegészülve rontott neki a sárkáyisten seregének.

    - Árulók! - ordította Beran-Setauou, majd ismételten tüzet okádott, immáron minden irányba, függetlenül attól, hogy ki vagy mi volt ott. Teljes pusztításra vágyott. Ám akarata ezúttal sem érvényesült. A levelek melyek megállás nélkül forogtak a levegőben akkora szélvihart okoztak, hogy a lángoknak esélyük sem volt bárhová is elérni.

    - Amíg tart a levéltánc a lángjaid nem érnek semmit. - mondta Xisto, majd a sárkányhoz fordult.

    - KIBÍRHATATLAN KÍNOK KÖZÖTT FOGJÁTOK ITTHAGYNI EZT A MOCSKOS VILÁGOT!!! - mondta majd szüntelenül tüzetokádva tombolt. A lángjai viszont alig pár méterre távolodtak el.

    - Ne aggódj, már nincs sok hátra - reagált Xisto a sárkány dühére.

    - Egy fenét nem. - csodálkozott Venczel. - Az egész rendszer hasonló mint az én halhatatlan testem. Az apró levelek megperdülnek és szélvihart okoznak, ugyanakkor a létrejött szélvihar miatt sosem esnek le a földre. Soha nem állnak le. Ez hihetelten!

    - Semmi sem tart örökké- felelte az erdő őre. A levelek a drasztikusan lecsökkent hőmérséklet miatt jéggé dermedtek, majd a keskenyebb, illetve addigra már a hegyesebbnek mondható végükkel a sárkány felé fordultak. - Végetért a levéltánc - mondta, majd a levegőben lévő többmillió fagyott falevél a sárkányba csapódott.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

    Edited once, last by Equalizer ().

  • 50. fejez: Az Istenek bukása


    Az egész völgy beleremegett a sárkány kínoktól éles üvöltésétől. A milliónyi apró levél nagyon Émélyre fúródott Beran-Setaou testbében., melynek hatására a sárkány teljesen mozgásképtelenné vált. Ekkor Xisto oda lépett elé, majd megszólalt.

    - Vesztettél.

    - Hogy merészeled? - dühöngött a sárkányisten és bára szeme vérvörösen izzodt a dühtől, mozulni nem tudott.

    - Ne is erőlködj, az apró levelek a tested minden egyes idegszálát elvágta. Bármit is parancsol az agyad, az már nem jut el a testedbe.

    - Én egy isten vagyok! A PUSZTÍTÁS HALHATATLAN ISTENE! - üvöltötte.

    - Lehet, viszont a test melyben élsz él.

    - Ki vagy te? - szólalt meg Santi, miközben Xisto mellé lépett. Az erdő őre rá nézett, de nem válaszolt. Megfordult, majd végignézett a csatatéren.

    - Sokan meghaltak.

    - Valóban. - felelte Santi. - Viszont nem érdekel.

    - De nem is fordítja vissza az időt.

    - Hogy érted?

    - Ami megtörtént azon már nem tudunk változtatni.

    - Vedd le a maszkod. - utasította Santi az erdő őrét.

    - Miért? Mit remélsz mit fogsz látni?

    - Azt mondtam vedd le!

    - Szánalmasa vagytok mindketten. - jegyezte meg a sárkányisten.

    - Semmi sem szánalmasabb egy magatehetetlen gyíknál. - vágott vissza Santi, majd egy gyors mozdulattal levágta a sárkány egyik szarvát.

    - Ezért meglakolsz! Te féreg! Én emeletelek fel! Én adtam neked erőt! - ordította.

    - Ugyan, dehogy. - mosolyodott el Santi, majd az egyik pengéjével elkezdte faragni a sárkány szarvát. - Sosem volt rád szükségem, épp ellenkezőleg. Nélkülem még mindig a láncaid fényeznéd a barlang mélyén... bár, ahogy elnézem lehet most azt is elfogadnád.

    - Alábecsülsz engem!

    - Szó sincs róla, egyszerűen csak tisztában vagyok a képességeid a határával... - mondta, majd miután semmi szépet nem tudott alkotnó a sárkány szarvából elhajított azt. - Te viszont nem vagy tisztában azzal én mire vagyok képes. - felelte. Körülöttük mindenki, beleértve mindkét fél seregeit, csak állt és nézte értetlenkedve mi történik. Az egyik pillanatban Santi még a sárkányt szolgálva gyilkolt, most pedig nemes egyszerűséggel megcsonkítja őt. Az erdő őre pedig a semmiből érkezve egymaga harcképtelenné teszi a Beran-Setaout, aztá pedig ahelyett, hogy végezne vele csak állt némán.

    - Mi történik? - kérdezi Nyka.

    - Fogalmam sincs. - felelte Venczel.

    - Pillangó!

    - Én sem értem. - mondta Soverus. - Mintha ellene fordult volna.

    - Pillangó!

    - PILLANGÓ!

    - Mit akarsz te lepkeszomorító?! - ordított rá Nyka.

    - Hát, csak annyit, hogy stabilizáltam. - felelte a sámán, majd felállt Sabine testétől. - A kis kukac most ismét bebábozódik aztán újra egy gyönyörű pillangó lesz belőle.

    - Ha nem hagyod abba ezt a marhaságot esküszöm olyat csinálok, amitől a pillangó gondolata is fájdalmat fog okozni a kis kukacodnak! - reagált rá Nyka. Soverus viszont sokkal pozitívabban vette az üzenetet.

    - Akkor azt mondod minden rendben lesz?

    - Pillan... - válaszolta volna Gregory ám akkor találkozott a tekintete Nykáével. - Tulipán. Hamarosan a kis bimbóból gyönyörű virág lesz.

    - Jézusom, mond azt, hogy felépül! - vágta rá Venczel, akinek már szintén fogytán volt a türelme.

    - Nocsak.. Nem értetitek az élet apró szépségeit, ti kis huncutok. - kuncogott Gregory, mire Nyka természetesen majd felrobbant.

    - Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentetted őt.

    - Hát, igazán nincs mit megköszönni, ez a dolgom. - mosolyodott el a sámán, miközben Soverus leült Sabine mellé. - De most még pihennie kell. Nagyon súlyos sérülése volt és hosszú időbe fog telni mire teljesen felépül. - fejezte be, majd ekkor hirtelen felszállott a sötétség, a vérhold eltűnt s az égen újra felragyogott a Nap. Ekkor a kíváncsi szemek mind Xisto, Santi és Beran-Setaou felé szegeződtek. A sárkánynak ekkor már a másik szarrve sem volt a helyén, Santi ugyanis azt is elválasztotta a Beran-Setaou fejétől. A sárkány, már amennyire csak tudott tombolt. Ez tulajdonképpen annyiban merült ki, hogy szitkozódott, fenyegetőzött és ordított, mozdulni viszont továbbra sem volt képes. A levelek okozta sebek mindegyikéből csordogált ki az isteni kék vér, s szép lassan egy rendes tócsa alakult ki a sárkány teste alatt. A kék vér, akár a méreg úgy pusztította a növényeket. Sőt, az apró virágok a sárkány vérével történő legkisebb kontaktust követően azonnnal elszáradtak. Eközben a sárkány színe kezdett kifakulni, testtömege egyre csak csökkent. Egy idő után már annyira elvékonyodott, hogy a bőrön már kirajzolódott a lény csontozata. A fején lévő csontok, a bordák, az ízületek mind csak pár egy hajszálnyira voltak attól, hogy láthatóak legyenek. A látottak vegyes reakciókat váltottak ki a csatatéren lévő felektől. Az emberek és a tíz király serege ünnepelt, míg a setau sereg a az alvilági szörnyekkel karöltve menekült vissza a barlang mélyére.

    - Miért oszlattad fel a sötétséget? - kérdezte Santi.

    - Mert az emberek nem látnak a sötétben. - felelte Xisto.

    - Nem erre a válaszra vártam.

    - Az ember fél az ismeretlentől, fél attól amit nem ért, attól amit nem lát. S a sötétséget ezért gyakran a rosszal, a veszéllyel, a gonosszal azonosítja. Ezért cselekszik sokszor helytelenül. - magyarázta. Szavait mindenki hallotta, de senkit sem érintett meg úgy, mint az öreg Zodynt. Úgy ahogy a Nap bevilágította a Sárkányvölgyet, úgy az ő szeme is felnyílt és ekkor mindent megértett.

    - Még nem végeztem. - szólalt meg a lehető legnyugodtabb hangon a sárkányisten, miközben szárnyai elpárologtak, majd fokozatosan a végtagjai is a semmivé lettek. A bőre hamuvá vált. Láthatóvá vált a csontvázta a volt testében lévő összes megmaradt szervvel együtt. De aztán ezek is szép lassan feloldódtak. - Még élek. - folytatta, majd egy kéz kinyúlt a sárkány szívéből. - Még itt vagyok! - s a még megmaradt csontok és szervek megmozdultak és a kinyúló kéz köré gyűltek. Ekkor elindult egy folyamat, melynek végén a sárkány maradványai újra összeálltak egy emberi alakká. Nem volt már olyan mint korábban, ugyanis hol a csontok, hol a húsa látszódott. Olyan volt mint egy élőhalott szörnyeteg aki körül vesz a rothadás és a vész. A katonák nagyon megrémültek a látványtól, de ez a sárkányistent nem zavarta. Talpra állt, majd fogta a hozzá legközelebb heverő kardot és átszúrta Xisto mellkasát...


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

  • 51. fejezet: Egy a tíz felett


    Az erdő őre felemelte a jobb kezét, majd megfogta a kard pengéjét. Ezt követően az őt átdöfő Beran-Setaoura nézett. Az önmagára már szinte egyáltalán nem hasonlító isten elégedetten mosolygott, majd elengedte a fegyver markolatát. Xisto pedig csak állt tovább, majd visszanézett a testén keresztül hatoló kardra. Régi emlékek, ismerős arcok villantak be neki, hangokat hallott és vegyes érzések lettek urrá rajta. Behunyta szemeit. Megannyi kín, szenvedés, élők és holtak, istenek és királyok, barátok, ellenségek vették őt körül. S ott volt ő, egy akit már születése előtt is ismert, egy személy kivel annyira közel álltak egymáshoz. Mostanra már idegen, bár közel van, de mégis annyira távol. Mára egy élet választja el őket. Kihúzta a kardot a testéből, majd maga elé tartott. A fegyver pengéje a maga kopott színén kívül semmi mást nem viselt magán. Úgy nézett ki, mint amit egy öreg szertárból akasztottak le épp. Egy csepp vér sem volt rajta és a testén tátongó lyukból sem csordogált ki semmi. Ez hamar feltűnt a tőle nem messze álló Santinak, s szintúgy a többieken keresztül mindenkinek egészen magának a sárkányistennek is.

    - Te ostoba gyík! - szólalt meg a majom fejedelem. - Nem tudod kivel állsz szemben.

    - Elbuknak az istenek, a királyok viszont örökké élnek. - egészítette ki a láng király.

    - Végzek veletek is! - vágott vissza Beran-Setaou.

    - Ezt a világot nem te teremtetted. - szólalt meg a sárga tigris. - Te is csak a része vagy.

    - Ritka nagy marha vagy! - nevette el magát a majom fejedelem.

    - Mi olyan nevetséges te banánzabáló förtelem?

    - Úh, semmi.. azt gondolnám, hogy egy isten tisztában van a dolgokkal.

    - A hegy napos és árnyékos oldala. - mondta a sötét vezető. - Tudod mit jelent ez?

    - Az élet és halál körforgását. - válaszolt rá azonnal a sivatagi teknős.

    - Ne beszéljetek itt nekem régi mendemondákról és legendákról mikor mindet megtestesítve állok itt előttetek.

    - Hát, az, hogy van tested még elmegy, bár ahogy kinézel inkább nézel ki a Fő ork hasmenése utáni bélsárnak. - nevetett tovább a majom fejedelem. - S hogy te testesíted meg a legendákat, nagyon jó vagy!

    - Én vagyok a pusztítás, a halál és az elmúlás istene!

    - A pusztítás istene, a halál és az elmúlás ura. - javította ki őt a sötét vezető.

    - Az teljesen lényegtelen! - mondta egyre ingerültebben Beran-Setaou. - Pusztítok, rombolok, a véretek és húsotok táplál, a félelmetek pedig éltet és erőt ad! Birodalmakat taszítok a mélybe, az emberek rettegnek tőlem. Én magam vagyok az elmúlás, a halál! - ordította.

    - Te csak gyilkolsz. - lépett elő a démon király. - De nem te vagy a halál. Nem te állsz a tíz király felett!

    - Akkor ki más, ha nem én? - kérdezte gúnyos hangon Beran-Setou.

    - Ő - mutatott Xistora a démon király. - A kaszás. - mire a sárkány hangos nevetésben tört ki.

    - A kaszás nem így néz ki, már megbocsáss!

    - Miért, te most úgy festesz mint a pusztítás sárkányistene? - kérdezett vissza a démon király. Beran-Setaou elhallgatott. - Ahogyan te is, úgy mi mindannyian feltudunk venni emberi alakot.

    - S ez lenne az emberi alakja? Egy ilyen mihaszna, álarcos erdei bohóc? - szavait átrjárta a gúny és a megvetés. Méghogy a kaszás, egy fenét! A kaszás az égig érő démoni torony legfelső pontjáról nem így néz ki, nem így beszél, nem így harcol. A sárkányisten ismerte a kaszást, úgy ahogyan ismerte a többi szellem királyt is. De Xistot nem ismerte. S ahogy a többiek belegondoltak ők sem, senki nem ismerte. Az arcát mindvégig maszk fedte, hangját senki sem hallotta még korábban, olyan volt mint egy messziföldről érkezett idegen.

    Santiban viszont egyre jobban erősödött egy érzés, egy olyan érzés melyet már nagyon régen nem érzett. S ez az érzés a remény volt.

    - Vedd le a maszkot. - ismételte meg korábbi kérését, viszont most már teljesen más hangnemben. - Kérlek.

    - Menten magam alá csinálok, macikám te is hallottad, hogy ez a barom tud szépen is beszélni? - bökte meg párját Nyka.

    - Hát, úgy néz ki. Ráadásul már én is nagyon kiváncsi vagyok, hogy kit rejt a maszk.

    - Számít az egyáltalán? - kérdezte Soverus. - Megmentette az életünket. Nem egyszer s nem kétszer. Számomra teljesen lényegtelen ki bújik meg az álarc mögött.

    - Vénember, halljuk. Te tudod ki ez a fószer? - fordult Zodynhoz Nyka.

    - Ő a sötétség gyermeke. - felelte. - De mintha mégsem ő lenne az.

    - Ne beszélj nekem itt érthetetlen módon mert felrúglak!

    - Nyka, kedvesem. - szólt rá feleségére Venczel.

    - Hát de mit magyaráz itt ilyen semmitmondóan?

    - Úgy értettem, hogy régen az a sok borzalom, az a sok kín.... Az a gyermek. - mondta, majd elhallgatott. - Nem élhette túl.

    - Látnom kell az arcod. - szólalt meg ismételten Santi. Xisto ekkor rá nézett, majd megszólalt.

    - Nem azt látnád amit szeretnél. - mondta, mire lesütötte a tekintetét, ám akkor az erdő őre folytatta. - Ettől függetlenül tudod jól, ki vagyok. Illetve, hogy ki voltam egykoron...

    - Egy eltaposni való pondró vagy! - vágott közben Beran-Setaou majd támadásba lendült. Sebes léptekkel indult meg Santi és Xisto felé. Menet közben egy óriás fejszét és egy kardot is felkapott a földről, majd azzal mért halálos csapásokat a párosra. Santi kitért a kard elől, Xisto viszont nem. A sárkány fejszéje mélyen a vállába hatolt, majd ezt követően a karddal deréktájt ketté vágta őt. A felső teste szép lassan elkezdett oldal irányban elcsúszni a derekától, ám akkor a folyamat megállt. Az erdő őrének testét apró gyökerek tartották össze, majd szép lassan a felsőtestet visszahúzták oda ahová való. Xisto ekkor ki vette a baltát a vállából, majd a földre dobta.

    - A hideg kiráz mindháromtól. - jegyezte meg Orion s nem voltak ezzel másképp társai, sőt az őket körülvevő katonák sem. Xisto három végzetes csapást kapott perceken belül. Előszőr egy hatalmas karddal szúrták ketté pont ott ahol az emberek szíve van, aztán egy óriás fejsze csapódott a vállába úgy, hogy az a fő artériától kezdve mindent átvág, végül pedig a sárkányisten nemes egyszerűséggel ketté vágta őt. Ő pedig nem tett ez ellen semmit, nem védekezett, nem próbált meg kitárni. Csak állt és azóta is áll a lábán.

    - Miért nem döglesz meg? - ordított mérgében Beran-Setaou, majd ismételten Xisto irányába suhintott fegyverével, ám a támadásának egy penge állta útját. Santi blokkolta a támadását.

    - Ne merészelj még egyszer hozzáérni! - mondta parancsoló hangon a nindzsa.

    - Akkor te halsz meg előbb! - felelte Beran-Setaou, majd célpontot váltott és Santi felé lendítette kardját.

    - Na, ha ezek ketten kinyírják egymást én tuti nem fogok panaszkodni. - jegyezte meg Tuir. Santi és Beran-Setaou pedig harcolni kezdtek egymással. Pár órája még együtt pusztították volna el a világot, most viszont egymás vérét akarták ontani.

    - De miért harcolnak? - kérdezte Herad.

    - Ő miatta. - mutatott Xistora Zodyn. - Mert őt védi.

    - Nem úgy tűnik mint akinek bárki is árthat. - jegyezte meg Venczel.

    - Azok a sebek, melyeket a Beran-Setaou okoz Xistonak, azok mind Santinak fájnak. - mondta Zodyn.

    - Hogy érted? - kérdezte Soverus.

    - Jah! Hisz ő hozzá nem is ért! - jegyezte meg Nyka.

    - Lelki sérülés. - szólalt meg Gregory.

    - Egyikük fény a másik pedig a sötétség. - felelte az sötét vezető.

    - Testvérek. - tette hozzá Zodyn, majd letörölte könnyeit, melyek egyszerre voltak az öröm, ugyanakkor a bánat könnyei is. A gyermek, kit annyi szenvedésnek és kínnak tettek ki él, s bár még maga sem értette, hogy ez hogyan lehetséges, de ez számára egy örömteli felismerés volt. Ennek ellenére szomorú is volt, emésztette őt a bűntudat a múltban elkövetett tettekért.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

    Edited once, last by Equalizer ().

  • 52. fejezet: Istenölők


    - Mi történt, hol vagyok? - ébredezett Sabine. - Mi történt?

    - Kikelt a pillan.. akaro mondani kinyílt a tulipán!

    - Életben van a kiscsaj, szép munka Gregory! - mondta elégedetten Nyka, Gregory pedig büszkén kihúzta magát.

    - Azt hittem elveszítelek. - szólalt meg Soverus, majd átölelte a lányt.

    - Hát, nem sokon múlt. - felelte Gregory.

    - Már emlékszem. Santi... - mondta Sabine, majd hirtelen felült. - NAGYAPA!

    - Na, azért ne ilyen hevesen! - jegyezte meg Gregory. A lány ugyan túl van az életveszélyen, viszont még koránt sincs olyan állapotban, hogy hirtelen mozdulatokat tegyen.

    - Jól vagyok és örülök, hogy te is egyben vagy. - felelt Zodyn, majd tenyerét végigsimítva az arcán törölte le a könnyeit.

    - S mi van a többiekkel? - kérdezte a lány, miközben Soverus óvatosan az ölébe fektette az arcát.

    - Élünk. - felelte a harcos. - Jött segítség.

    - Segítség? - kérdezte Sabine majd akkor a harcolók felé fordította a fejét. Először csak három homályos alakot látott, viszont a látása pillanatról pillanatra élesebb lett. Santit látta ahogy harcol valami ocsmáy lénnyel, egy olyan teremtménnyel melyhez foghatót még sosem látott. Aztán meglátta Xistot, végül pedig észrevette a tíz szellem királyt is. - Miről maradtam le? - mosolygott, majd behunyta a szemeit. - Ugye elmeséled majd?

    - Elmesélem. De most pihenj. - felelte Soverus, majd végigsimította a lány arcát és egy puszit adott annak homlokára. Remélte, hogy lesz elkalma elmesélni, remélte, hogy mindannyian túlélik a borzalmakat. Santi és Beran-Setaou harca tovább tartott és bár a nindzsa többször is halálos csapást mért az élőholt istenre, az tovább harcolt.

    - Valami nem stimmel. - jegyezte meg Venczel.

    - Egyetértek. - felelte Soverus.

    - Olyan, mintha nem bírna, nem tudna meghalni. - mondta harcos.

    - Ő egy isten. - szólalt meg a sötét vezető. Venczel ekkor megmarkolta mérgében a fegyvere markolatát, aztán bevillant neki a megoldás.

    - Isten! Ez a kulcs! Hát mégis miért másztunk fel a toronyba? Ezekért! - mondta, majd a magasba emelte a fegyverét.

    - Venczel, ez már akkor is nálad volt amikor elindultunk. - jegyezte meg Nyka.

    - Nem úgy értettem.

    - Az istenölő fegyverek. - szólalt meg Soverus.

    - Pontosan. - válaszolt Venczel. - Megvághatja őt ezerszer, leszúrhatja, összezúzhatja a koponyáját, de amíg azt nem egy istenölő fegyverrel teszi a dög mindig fel fog állni! - magyarázta.

    - Akkor kapjuk el. - mondta Seph, majd előhúzta fegyverét, s ugyanígy tettek a többiek is.

    - Gregory, kérlek vigyázz Sabine-re míg ezt elintézzük.

    - Ami azt illeti én is harco...

    - Kussolsz és itt maradsz! - förmedt rá Nyka, a sámán pedig már ült is le a földön fekvő lány mellé. Soverus pedig felállt és ő is előhúzta a fegyverét. Herad, Tuir és Orion is készen álltak, s nem volt másképp Reban sem. A többiekkel ellentétben a sura nem a sárkányistenben akarta megforgatni kardja pengéjét, hanem a nindzsában, ki megölte a legjobb barátját. A társaság ekkor összenézett, majd miután mindannyian bólintottak megindultak a harcoló Santi és Beran-Setaou felé.

    - Nézdmá! Úgy futnak mint te! - kuncogott, majd bökdöste a sivatagi teknőst a majom fejedelem.

    - Ha ennek vége sziklát döntök a kazamata elé. - válaszolta unott fejjel a teknős. Eközben a harcoló felek észrevették a feléjük tartó csapatot és egy pillanatra megálltak.

    - Segítséget hívtál te féreg? - kérdezte Santi.

    - Az undorító fajtádtól? - köpött egyet a sárkányisten, majd kitért fegyverével blokkolta az első csapást, melyet Herad mért rá. Ezt követően Nyka, Tuir és Orion következtek, ők sem jártak több sikerrel. Venczel viszont már igen és darabokra zúzta a sárkányisten jobb térdéd, ezt követően Seph lángba borította a testét. Ekkor jött Soverus és egy gyors mozdulattal levágta Beran-Setaou bal karját. A sárkány ordított fájdalmában majd a földre zuhant. Esélye sem volt. A harcos ezt követően Beran-Setaou fölé állt, majd Santira nézett.

    - Köszönöm, hogy nem tetted meg. - mondta Soverus. Santi pedig vett egy nagy levegőt ám ekkor egy hatalas tűzgolyó hátba találta.

    - MEGDÖGLESZ! - ordította Reban, majd kardjával a nindzsa felé szúrt, ám az kitért a támadás elől. Villámgyorsan a sura mögött termett majd tőrével suhintott egyet. A pengék viszont nem érték el Reban testét, alig pár centriméterre álltak meg a torkától. Megúszta mert a támadást megállították. Oldalra nézett és meglátta a mellette álló Xistot csuklón ragadta Santit. Beran-Setaou kihasználta, hogy az őt megrohamozók figyelme másra szegeződött. Jobb karjával összeszorította a sérült térdét, majd felállt és neki ugrott Soverusnak. A harcos a lökéstől a földre zuhant, fegyverét pedig elejtette. A sárkányisten megmarkolta az istenölő kardot és a Reban, Xisto, Santi hármas felé vette az irányt. Szeme lángolt a gyűlölettől és a haragtól. A pusztítás istene újból megtette azt amihez a legjobban értett. Soverus kardját Santi felé hajította majd lendületet véve a levegőbe rugaszkodott és lecsapott. A támadást lökéshullám és egy szikázó villanás követte. A nindzsa mellkasába szúró érzés hasított, majd mikor lenézett meglátta a kardot, a kardot mely csak alig pár centiméterre jutott a testében. Ekkor felemelte a fejét és meglátta az előtte álló Xistot. Az erdő őre elé állt az utolsó pillanatban és ha teljesen nem is blokkolta a csapást, elérte, hogy a fegyver pengéje elérje a nindzsa szívét.

    - Miért? - sápadt el Santi, Xisto pedig hátra nézett a nindzsára. Az arcát takaró maszk széttört, ugyanis a kardot azonnal egy jobbos követett, mely végül Santi helyett szintén az erdő őrét találta el. - Miért tetted?

    - Mert élned kell. - felelte Xisto.

    - Nyomorul...! - kiáltott Beran-Setaou, ám ekkor hirtelen elállt a szava. Megfordult, majd az ott álló Venzel szemébe nézett mielőtt végleg kialudt a fény a szemében.

    - Vége van. - mondta s harag kardját vissza akasztotta a hátára. A sárkányisten feje ezt követően lassan oldalra csúszott, majd levált a testétől. Pillanatokon belül hatalmas üdvrivalgás, örömkönnyek és ujjongás követte. A katonák extázisban ünnepeltek, véget ért a harc. Beran-Setaou végérvényesen, visszafordíthatatlanul megszűnt létezni. Az élettelen test és a tőle nem messze heverő fej hamuvá porladt. Ezt követően Venczel megragadta Soverus kardját és kihúzta azt Xisto testéből. Az erdő őrénak álarca pedig darabokban a földre hullott. Zöld szemei körül kirajzolódot egy arc, egy arc amit addig senki sem látott. Nem volt emberi, de máshoz sem lehetett nagyon hasonlítani. Hol szürkés emberi bőr, hol fakéreg borította be Xisto arcát. A két külön élő szövetet apró növényfonalak tartották össze. Úgy festett, mint akit egy holttestből és egy fából összegyűrtak. S ez a kombináció lepte az erdő őrének az egész testét. A látványtól ismételten síri csönd lett. A katonák elborzadtak a Xisto arcától, az arctól mely nem hasonlított senkire és semmire. Santi viszont felismerte őt, felismerte az arcvonásokat, s bár korábban csak egyszer látta emlékét mindvégig megőrizte. Rajta kívül még Zodyn volt az akinek ismerős volt Xisto arca, melyet régen a homloktól a jobb szem felettről indulva az orron át a két szem között a bal arcig félbe vágtak. Ez a jellegzetes seb, de inkább annak a nyoma most is látható volt az erdő őrének az arcán. A seb mentén végig növényi gyökerek sorakoztak, szorosan összefűzvén az egykoron két felé választott arcot. De akkor még ember volt, most valami teljesen más.

    - Fyr... tényleg te vagy az? - kérdezte végül Santi.

    - Az emléke vagyok.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]

  • 53. fejezet: A kaszás hagyatéka


    A látvány mindenkit sokkolt, nyugtalanított, ugyanakkor mindenki fejébe ott motoszkált a kérdés melyet nem mertek feltenni. Mégis, hogyan lehetséges, mi ő, mi ez az egész. Bár megmentette az embereket a katonák fenyegetést láttak benne, illetve mindkettőjükben. Az egyikük szörnyű dolokat tett a másik pedig maga egy szörnyeteg. A csendet végül Santi törte meg.

    - Mi történt veled? - kérdezte és ekkor ismételten elsötétült minden, majd kisvártatva ismételten megjelent a vérvörös Hold az égbolton. A tíz szellemkirály ezt követően körbeállta a párost. Testük elkezdett fényleni, s kisvártatva felcserélődtek a színek. A növények kifehéredtek, száraik, törzsük pedig kékké változott. A sziklák és kavicsok zöldé váltak. S így voltak az emberek is. Bőrük a növékenyek gyökereihez hasonlóan kékké váltak, testszőrzetük, legyen az haj, szakáll és miegyébb pedig hófehér lett. Egy teljesen más világba kerültek. Ekkor a Hold felvillant, bevilágította az egész völgyet, majd fényéből elő lépett egy árny. A királyok ekkor meghajoltak s az árnyból kirajzolódott egy alak. Hatalmas volt, széles válakkal, melyeken egy-egy szem fürkészte a körülötte lévőket. Egy harmadik szem, mely a teremtmény mellkasa alatt kapott helyett szintén céltalanul forgolódott, majd végül egy negyedik, fő szem is megformálódott, méghozzá a lény fején.

    A fejen, melyből kétoldalt hosszú szarvszerű képződmények álltak ki. Lábai nem voltak, törzséből csupán egy farok nőtt ki, de az sem érintette a talajt. A lény, akár egy kísértet lebegett a föld felszíne felett. Két hatalmas karjában egy még hatalmasabb kardot tartott. Remisztő látványt nyújtott.

    - Végül sikerrel jártatok. - szólalt meg a lény.

    - Miazhogy! Szét rúgtuk a seggüket! - vigyorgott a majomfejedelem.

    - Hadd feleljek én a kérdesedre. - fordult Santihoz a lény, majd ahogy korábban a sárkány is, ő is felvett egy emberi alakot. Nem volt rajta semmi jellegzetes, átlagos magasság mellé átlagos testalkat párosult. Haja a többiekkel ellentétben koromfekete volt, míg bőre fehér. A hatalmas kardon kívül semmi sem emlékeztette korábbi alakjára. - De még előtte, szeretnék bemutatkozni. A nevem Aegon.

    - Aegon? - kérdezett vissza Santi. - Anyám sokszor emlegette ezt a nevet.

    - Hát igen, Layla és én...

    - Házastársak voltunk. Ő a férjem, a Te apád s az ő apja is. - szólalt meg egy női hang Aegon mellől.

    - Hogy-hogy voltunk? - kérdezte csodálkozva Aegon.

    - Hát, amíg a halál el nem választ. - kuncogott az addigra már emberi alakot öltő Layla. Haja enyhén barnás, bőre pedig akár az embereké, csak sokkal tisztább, simább. Pont ahogyan Santi mindig is emlékezett rá.

    - Jópofa, pechedre én vagyok a halál és nem emlékszem arra, hogy felbontottam volna bármit is. - mosolygott Aegon.

    - A-anya? - szólalt meg hebegve Santi. Fegyverei kiestek a kezéből, majd térdre rogyott. - Ez hogy lehet? Hol vagyok?

    - Én az örök Holdfény birodalmának hívom. - felelte Aegon. - De van aki túlvilágnak, szellemvilágnak is nevezi. Kinek hogy tetszik. Nade térjünk vissza a kérdésedre. - mondta, majd leült egy körülbelül egy méter magas fatuskóra. - Talán a sors fintora, talán véletlen, de az emberek, a szellemek és az istenek útjai keresztezték egymást. Történt egy napon, hogy egy lány, ki az ezotériákat kutatta tovább merészkedett a sötét templonban mint azt kellett volna. Talán túlságosan belemélyedt a kutatásába, de az is lehet, hogy csak kalandozni kívánt kedve, végül a démontorony előtt kötött ki.

    - Na, ne gondolod, hogy minden vágyam az volt, hogy pont a toronyban kössek ki! - vágott vissza Layla.

    - Hát, végül jól sült el a dolog. - vakarta meg a fejét Aegon, majd folytatta. - Layla végül nálam kötött ki és valami megfogott benne. Nem félt tőlem, sőt érdekeltem őt.

    - Szerintem nem erre kíváncsik, lapozzunk! - szakította félbe Aegon mondandóját a női lélek. - A lényeg, hogy szerelem alakult ki köztem és a kaszás között. S ez a szerelem idővel két fiú gyermekkel ajándékozott meg bennünket. - mondta, majd Santira és Xistora fordítta tekintetét. - Veletek.

    - Minden meseszép volt. Engem ugyan senki sem ismert, Laylát viszont nagy becsben tartották. Egyálalán nem érdekelte az embereket, hogy egy nap csak úgy beállított egy teljesen idegen férfivel. Boldogan éltünk, viszont ez gyorsan megváltozott. Az birodalmat vezetők fülébe jutott, hogy a fény és sötétség gyermekei ismét megfogantak, viszont nem tudták hol és kik voltak azok. Végig titokban tartottuk, hogy nem egy, hanem két fiunk született. Ez egy ideig működött is, sőt még vicces is volt. Annyira egyformák voltatok, hogy az embereknek fel sem tűnt, hogy anyátok egyszer az egyikőtökkel, később a másikótokkal ment sétálni. De aztán ahogy nőttetek már nem tudtuk tovább titkolni, így végül úgy döntöttünk, hogy azért, hogy megvédjünk benneteket külön utakon kell folytatnunk az életünket. Nagyon nehéz volt, de nem volt más lehetőség, nem kockáztathattunk tovább.

    - S így elváltak útjaink. Ekkor voltatok négy évesek. - mondta Layla.

    - Én a hegyekbe vettem az utamat Fyrrel, Santi, te pedig anyáddal maradtál a faluban. S éltük tovább életünket több mint tíz évig, aztán sajnos Fyr kezdte felfedezni valódi erejét és ezt sajnos nem a legszerencsésebb körülmények között tette. Mivel függetlenül attól, hogy gyerekeim és feleségem lett továbbra is megmaradtam kaszásnak, én feleltem ezért a világért és időnként el kellett tűnnöm. Egy ilyen alkalom során Fyr mások szeme láttára csinált fura dolgokat és mire visszatértem ő már nem volt sehol. A bűntudattól és a szégyentől nem volt képem hazatérni a rossz hírrel, így kutatni kezdtem. Borzasztó volt, évekig semmit sem tudtam a fiamról, míg végül ő tért haza, vissza az anyjához és a testvéréhez. S abban a pillanatban mikor lehunyta a szemeit megjelent itt, ebben a világban de én nem hagytam, hogy meghaljon. Ha az megtörténik akkor a másik fiam is odavész. Anyádnak és neked fogalmatok sem volt róla, de mikor eltemettétek Fyrt bár már nem lélegzett még volt benne élet. Azt, hogy milyen szörnyű dolgokon ment keresztül csak akkor tudtam meg amikor végül megtaláltam a testét. A megannyi beavatkozás, a végtagok eltávolítása majd visszavarrása, a sok elevenen történő boncolás, de inkább már nem is folytatom. A lényeg, hogy ott volt egy már bomlásnak induló halott test és egy lélek ami tele volt életettel. Így hát megtettem azt amit addig sosem, visszahoztam őt. A szellem erdő egy nagyon különleges hely. A megcsonkított testet növények egészítették ki és végül Fyr lelke visszatérhetett korábbi testébe. Ennek viszont ára volt. Ezt követően megszűntem létezni az élővilágban, a démontoronyban elszabadult a pokol. A világ kaszás nélkül maradt. Ezt a feladatot be kellett valakinek töltenie, így minden erőmet, minden hatalmamat tovább adtam Fyrnek, majd az idők végezetéig a Hold fénye alá kerültem. De nem bántam, mindkét fiam élt. Layla viszont belebetegedett a bánatba és pár évre Fyr eltemetését követően meghalt. Brrr, de furcsa kimondani ezt. Mármint az emberek meghalnak, ugyanakkor tovább élnek. Egyszerűbben fogalmazva ide került s akkor mindent elmondtam neki és ő megbocsátott. Fyr ezt követően felvette az erdő őre alteregót és a távolból figyelte a világot. Megkértem, hogy sose lépjen kapcsolatba veled, ugyanis azzal mindketten veszélybe kerülhettetek volna, de így utólag már belátom ez hiba volt. Az erőt, melyet képviseltek hatalmasabb mindennél. Még az istenek sem vetekedhetnek veletek.

    - Csak rajtatok áll mihez kezdtek vele - egészítette ki Aegont Layla.


    " Equ, neked mindennap arra való, hogy kipihend az előzőt."
    [rembrant]