Vers mindenkinek



  • Mutass be nekünk egy kedvenc verset vagy idézetet.





    "Utcasarkon várok rám, félórája is van tán.

    Ám értelmem fölragyog. Nem jövök, mert itt vagyok."

    /Weöres Sándor: Énhasadás/

    ub001.png


    percu.jpg


    facebook_icon_1.png

  • Ki vagy te, hogy bíráld az életet, amit élek? Nem vagyok tökéletes. Nem is azért élek, hogy azzá váljak, de mielőtt mutogatni kezdenél, győződj meg róla, hogy a te kezeid tiszták!

    Bob Marley


    NiNNalany [lv93 - S.S. - ötpé] ● Pár: Macskahusi

  • Olyan világ jön,

    amikor mindenki gyanús, aki szép.

    És aki tehetséges.

    És akinek jelleme van…


    A szépség inzultus lesz.

    A tehetség provokáció.

    És a jellem merénylet!…


    Mert most ők jönnek…

    A rútak.

    A tehetségtelenek.

    A jellemtelenek.


    És leöntik vitriollal a szépet.

    Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.

    Szíven döfik azt, akinek jelleme van.


    /Márai Sándor: Olyan világ jön/



  • Egyszer...


    Egyszer mindenki életében eljön a pillanat,

    amikor megáll csendben egy hullólevelű fa alatt,

    és elrebeg egy imát.

    Nem templomit...

    nem olyat, amit a világ hall és lát,

    hanem fénylőt... amiben odaadta magát.

    Csak ő érti... és talán az, aki miatt idejött.


    Nem is úgy szól az ima, hogy könyörögjön...

    talán csak úgy... hogy valamit közöljön.

    Csendben... csak magának, és csak neki...

    annak, aki meghalt...

    de az emlék még mindig élteti.


    (Léria Dipán)

    ub001.png


    percu.jpg


    facebook_icon_1.png

  • Karácsony közeledtével egyik kedvenc versemet küldöm nektek sok-sok szeretettel!<3


    Aranyosi Ervin: Mi lenne, ha a Karácsony...


    Mi lenne, ha a Karácsony, a szeretetről szólna?

    Ha minden ember szívében egy apró gyertya volna?

    Mi lenne, ha meggyújtanánk, s fénye mást elérne?

    Mi lenne, ha a fény körül mindenki elférne?


    Mi lenne, ha így, közösen, őriznénk a lángot,

    szeretettel beragyognánk az egész világot?

    Az ajándék, a szeretet, s a kedvesség lenne,

    ha világunk Karácsonykor, újjá is születne.


    Mi lenne, ha a Karácsony sosem érne véget?

    Szeretetben és békében kezdenénk új évet?

    Mi lenne, ha megváltoznánk, s emberibbé válnánk?

    Mi lenne, ha meg is tennénk, nem csak megpróbálnánk?


    Mi lenne, ha nem vennénk el, s megpróbálnánk adni,

    s mindenkit, ki emberré lett, el tudnánk fogadni?

    Mi lenne, ha megélhetnénk, mind a boldogságot,

    s szeretettel jobbá tennénk az egész világot?


    Áldott, Békés Ünnepeket Kívánok Mindenkinek!<3


    Áthelyeztem.

    ninnalány

    Edited once, last by ninnalany ().

  • Nincs hozzáfűznivalóm, csak itt hagyom Nektek! Olvassatok Pilinszkyt! Megéri! :saint:


    Pilinszky János: Ne félj
    Én megtehetném és mégsem teszem,
    csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
    játszom magammal, ennyi az egész,
    siratni való inkább, mint merész.

    Bár néha félek, hátha eltemet
    a torkomig felömlő élvezet,
    mi most csak fölkérődző förtelem,
    mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

    A házatok egy alvó éjszakán,
    mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
    hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
    kiket szerettél! Együtt vesszetek.

    Előbb örökre megnézném szobád,
    elüldögélnék benn egy délutánt,
    agyamba venném, ágyad merre van,
    a képeket a fal mintáival,

    a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
    hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
    a tűzvész honnan támad és hova
    szorít be majd a lázadó szoba?

    Mert égni fogsz. Alant az udvaron
    a tátott szájjal síró fájdalom
    megnyílik érted, nyeldeklő torok.
    Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

    A túlsó járdán állok és falom:
    gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
    gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
    vérző gubanc a szűk tető alatt!

    Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
    most végig ömlik rajtad, mint a genny,
    sötét leszel, behorpadt néma seb,
    akár az éj, s az arcom odalent.

    Így kellene. De nem lesz semmi sem.
    A poklokban is meglazult hitem.
    Vigasztalást a játék sem szerez,
    az éjszakának legmélyebbje ez.

    Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

    Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
    Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
    s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

  • Bár nagyon sok szép verset tudnék nektek hozni, azért hagyok időt egy-két postom között, esélyt adva másoknak is. De úgy látom, nem bírok magammal e tekintetben. Ezúttal Kányádi Sándor 1965-ben született Nyergestető című versét hoztam el nektek. Fogadjátok sok szeretettel!


    Csíkországban, hol az erdők

    zöldebbek talán, mint máshol,

    ahol ezüst hangú rigók

    énekelnek a nagy fákon,

    s hol a fenyők olyan mélyen

    kapaszkodnak a vén földbe,

    kitépni vihar sem tudja

    másképpen, csak kettétörve,

    van ott a sok nagy hegy között

    egy szelíden, szépen hajló,

    mint egy nyereg, kit viselne

    mesebeli óriás ló.

    Úgy is hívják: Nyergestető;

    egyik kengyelvasa: Kászon,

    a másik meg, az innenső,

    itt csillogna Csíkkozmáson.

    Nemcsak szép, de híres hely is,

    fönn a tetőn a nyeregben

    ott zöldellnek a fenyőfák

    egész Csíkban a legszebben,

    ott eresztik legmélyebbre

    gyökerüket a vén törzsek,

    nem mozdulnak a viharban,

    inkább szálig kettétörnek.

    Évszázados az az erdő,

    áll azóta rendületlen,

    szabadságharcosok vére

    lüktet lenn a gyökerekben,

    mert temető ez az erdő,

    és kopjafa minden szál fa,

    itt esett el Gál Sándornak

    száznál is több katonája.

    Véres harc volt, a patak is

    vértől áradt azon reggel.

    Támadt a cár és a császár

    hatalmas nagy hadsereggel.

    De a védők nem rettentek

    - alig voltak, ha kétszázan -,

    álltak, mint a fenyők, a harc

    rettentő vad viharában.

    Végül csellel, árulással

    délre körülvették őket,

    meg nem adta magát székely,

    mint a szálfák, kettétörtek.

    Elámult az ellenség is

    ekkora bátorság láttán,

    zászlót hajtva temette el

    a hősöket a hegy hátán.

    Úgy haltak meg a székelyek,

    mind egy szálig, olyan bátran,

    mint az a görög háromszáz

    Termopüle szorosában.

    Nem tud róluk a nagyvilág,

    hőstettükről nem beszélnek,

    hírük nem őrzi legenda,

    dicsőítő harci ének,

    csak a sírjukon nőtt fenyők,

    fönn a tetőn, a nyeregben,

    s azért zöldell az az erdő

    egész Csíkban a legszebben.

  • Kicsit azt érzem, hogy ez a téma csak belőlem áll, akár már nyithatnék egy saját kedvenc verseim nevű helyet, ahol mindent megoszthatok. A mai napi kedvencem ez lenne.


    Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,

    a mester, egy lepkére mutatott.

    – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam

    és most egy kicsit zavarban vagyok.


    – Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,

    s a lepke vigan táncolt a napon,

    és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…

    És felébredtem… És most nem tudom,


    most nem tudom, – folytatta eltünődve, –

    mi az igazság, melyik lehetek:

    hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét

    vagy a lepke álmodik engemet? –


    Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!

    Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –

    Ő mosolygott: – Az álombeli lepke

    épp így hitte a maga igazát! –


    Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán

    valami mégis megborzongatott,

    kétezer évig töprengtem azóta,

    de egyre bizonytalanabb vagyok,


    és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

    már azt, hogy minden kép és költemény,

    azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

    a lepke őt és mindhármunkat én.




  • Kedvenc magyar szerelmes versem. Imádtam középsuliban megtanulni. :)


    Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805):

    A reményhez


    Főldiekkel játszó

    Égi tűnemény,

    Istenségnek látszó

    Csalfa, vak Remény!

    Kit teremt magának

    A boldogtalan,

    S mint védangyalának,

    Bókol úntalan.

    Síma száddal mit kecsegtetsz?

    Mért nevetsz felém?

    Kétes kedvet mért csepegtetsz

    Még most is belém?

    Csak maradj magadnak!

    Biztatóm valál;

    Hittem szép szavadnak:

    Mégis megcsalál.


    Kertem nárcisokkal

    Végig űltetéd;

    Csörgő patakokkal

    Fáim éltetéd;

    Rám ezer virággal

    Szórtad a tavaszt

    S égi boldogsággal

    Fűszerezted azt.

    Gondolatim minden reggel,

    Mint a fürge méh,

    Repkedtek a friss meleggel

    Rózsáim felé.

    Egy híjját esmértem

    Örömimnek még:

    Lilla szívét kértem;

    S megadá az ég.


    Jaj, de friss rózsáim

    Elhervadtanak;

    Forrásim, zőld fáim

    Kiszáradtanak;

    Tavaszom, vígságom

    Téli búra vált;

    Régi jó világom

    Méltatlanra szállt.

    Óh! csak Lillát hagytad volna

    Csak magát nekem:

    Most panaszra nem hajolna

    Gyászos énekem.

    Karja közt a búkat

    Elfelejteném,

    S a gyöngykoszorúkat

    Nem irígyleném.


    Hagyj el, óh Reménység!

    Hagyj el engemet;

    Mert ez a keménység

    Úgyis eltemet.

    Érzem: e kétségbe

    Volt erőm elhágy,

    Fáradt lelkem égbe,

    Testem főldbe vágy.

    Nékem már a rét hímetlen,

    A mező kisűlt,

    A zengő liget kietlen,

    A nap éjre dűlt.

    Bájoló lágy trillák!

    Tarka képzetek!

    Kedv! Remények! Lillák!

    Isten véletek!


    1803

  • Már vénülő kezemmel

    Fogom meg a kezedet,

    Már vénülő szememmel

    Őrizem a szemedet.


    Világok pusztulásán

    Ősi vad, kit rettenet

    Űz, érkeztem meg hozzád

    S várok riadtan veled.


    Már vénülő kezemmel

    Fogom meg a kezedet,

    Már vénülő szememmel

    Őrizem a szemedet.


    Nem tudom, miért, meddig

    Maradok meg még neked,

    De a kezedet fogom

    S őrizem a szemedet.


    Ady örök!<3

  • József Attila számomra sosem volt kedvenc. Verseiből mindig a szomorúság, az elmúlás hangulata áradt. A Dunánál című költeménye azonban valami miatt számomra mégis más. Ebből hoztam most el Nektek egy kisebb részletet:


    [...]

    Anyám kún volt, az apám félig székely,

    félig román, vagy tán egészen az.

    Anyám szájából édes volt az étel,

    apám szájából szép volt az igaz.

    Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

    Elszomorodom néha emiatt -

    ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,

    ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.


    Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

    gyenge létemre így vagyok erős,

    ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

    mert az őssejtig vagyok minden ős -

    az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

    apám- s anyámmá válok boldogon,

    s apám, anyám maga is ketté oszlik

    s én lelkes Eggyé így szaporodom!

    [...]


  • Egy Fodor Ákos verssel folytatom a threadet:

    Fodor Ákos: A hangszer,

    bár nagyon tárgy; kicsit személy
    – a Legcsodásabb Tények egyike.
    Tiszteld, gondozd, tanuld. Zenélj.
    Játssz, de ne rajta ám, hanem vele.


  • Várnai Zseni: Csodák csodája


    Tavasszal mindig arra gondolok,

    hogy a fűszálak milyen boldogok:

    újjászületnek, és a bogarak,

    azok is mindig újra zsonganak,

    a madárdal is mindig ugyanaz,

    újjáteremti őket a tavasz.


    A tél nekik csak álom, semmi más,

    minden tavasz csodás megújhodás,

    a fajta él, s örökre megmarad,

    a föld őrzi az életmagvakat,

    s a nap kikelti, minden újra él:

    fű, fa, virág, bogár és falevél.


    Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

    innám a fényt, ameddig rám ragyog,

    a nap felé fordítnám arcomat,

    s feledném minden búmat, harcomat,

    élném időmet, amíg élhetem,

    hiszen csupán egy perc az életem.


    Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

    hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

    s a holnapom? Azt meg kell érni még,

    csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!

    de most, de most e tündöklő sugár

    még rám ragyog, s ölel az illatár!


    Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

    hogy éreztessem, ahogy érezem

    ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

    e tavaszi varázslat ihletét,

    mely mindig új és mindig ugyanaz:

    csodák csodája: létezés… tavasz!

  • Pilinszky János: Egy szenvedély margójára


    A tengerpartot járó kisgyerek

    mindíg talál a kavicsok közt egyre,

    mely mindöröktől fogva az övé,

    és soha senki másé nem is lenne.


    Az elveszíthetetlent markolássza!

    Egész szive a tenyerében lüktet,

    oly egyetlen egy kezében a kő,

    és vele ő is olyan egyedűl lett.


    Nem szabadúl már soha többé tőle.

    A víznek fordul, s messze elhajítja.

    Hangot sem ad a néma szakitás,

    egy egész tenger zúgja mégis vissza.

    ᴡʜᴇɴ ᴡᴇ ᴀʀᴇ ʀᴜɴɴɪɴɢ ɪɴ ᴛʜᴇ ᴡʀᴏɴɢ ᴅɪʀᴇᴄᴛɪᴏɴ ᴛʜᴇʀᴇ ɪꜱ ɴᴏ ꜱᴇɴꜱᴇ ɪɴ ɪɴᴄʀᴇᴀꜱɪɴɢ ᴛʜᴇ ꜱᴘᴇᴇᴅ.